Szeptember végét írjuk. Túl az első, őrült krétai nyáron, de még mindig nem látom a fényt az alagút végén. A vendégek nem fogynak, a problémájuk sem lesz kevesebb, a főnöknek pedig még most is minden napra jut egy téma, amiért leüvöltheti valaki haját az irodában. Feltéve, ha nem kollektív hajtépés a napi program, amikor mindenki pár hajszállal kevesebbel tér haza a munkából. Sebaj, a görög káromkodási szótáram egész nagyra duzzadt már.
A főnöki dorgálások külső szemlélőjeként
Személy szerint velem eddig túl sok gondja nem volt. Kivéve, amikor a legrosszabb embertől kértem segítséget, hogy oldjunk meg együtt egy problémát, majd ő egyből főnöki támogatásért kiáltott, én meg süllyedhettem amilyen mélyre csak tudtam, hogy ezt nem sikerült egyedül elintéznem.
De akárhogy is, a hangos viaskodásoknak eddig inkább csak szem-, és fültanúja, mintsem áldozata voltam. Nem mintha ez változtatott volna a tényen, hogy minden nap gyomorideggel suhanjak végig biciklimmel Rethymno óvárosának macskaköves utcáin, de annak azért örültem, hogy a főnök tisztel és becsül annyira, hogy nem emeli fel a hangját velem szemben.
CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL ÉS GÖRÖGORSZÁGRÓL
Amikor menni kell
A beosztásom általában a kolléganők kénye-kedve szerint alakul és ehhez semmi köze annak, hogy külföldi vagyok. Első évesként minden régi dolgozó főnöki szerepben szereti feltüntetni magát előttem. Rám osztják a kevésbé hálás feladatokat és kisakkozzák, hogy minden olyan napon és órában dolgozzak, amikor nekik nincs kedvük.
Értem én, de vajon így mi lesz a motivációm, hogy jövőre is elvégezzem a munka piszkosabbik részét helyettük?
A pohár kezdett tele lenni és mielőtt kiborult volna, éreztem, lépnem kell. Nem túl nagyot, de legalább néhány napra ki kell szakadnom ebből a légkörből, mielőtt végleg megbolondulok.
Összehoztam, hogy két szabadnapom legyen egymás után, leszerveztem egy bérautót egy ismerőssel és már készen is állt a kistáskám, hogy elhagyjam Rethymno határait és csak másnap térjek vissza.
Irány Dél-Kréta
A kocsit a lakásom közelében vettem át. Hiába vezettem már Krétán, még mindig izgalommal és gyorsabb szívveréssel járt, ha négy keréken szeltem a szigetet.
Délre indultam. Az úti cél világos volt, a hol alszom, és pontosan hogyan alakul a programom, annál kevésbé.
Irány az Ethniko, vagyis a krétai „autópálya”, amiről Vrisses környékén már le is tértem és habár nem a tengerpart mellett vezetett innentől utam, az igazi vad krétai tájtól egyre nagyobbakat sóhajtottam.
Az Askifou-fennsík lankái között
Amikor az út elkezd egyre csak kanyarogni és eléd tárul az Askifou-fennsík Fehér-hegységgel körül vett szépsége, akkor pont egy olyan krétai dokumentumfilmben érzed magad, ahol akár te is lehetnél a narrátor.
A fennsík helyén több ezer évvel ezelőtt talán egy hatalmas tó állt, nevét pedig az ógörög skyphos nevezetű csészéről kapta, amire kinézetében hasonlít az előtted elterülő táj.
Meg-meg kellett állnom, bár a napfény nem engedte, hogy egyetlen egy jó képet is készítsek, abszolút kárpótlás volt a finom szellő, ami oregánó illatot repített a levegőben.
Elérve Imbros falut nemcsak a kávézás ideje jött el, de egy kis szocializációé is a krétaiakkal. Egyedül egy faluban garantáltan nem tudsz úgy lépni, hogy valaki ne kezdjen el érdeklődni hogy léted felől. A taxis azt hiszi túrázni indulsz és ajánlgatja, hogy megfáradt lábaiddal majd felvesz a szurdok végében, a kávézós pedig örömmel fogadja, hogy a szigeten élsz és egyből munkaajánlattal invitál vissza magához a jövő évben.
Te pedig csak nézed a kedves tavernákat, akik mellőzve minden cicomát még mindig olyan kockásterítősek, mint 20 éve, vagy csak elismeréssel bámulod a bakancsos turistákat, akik éppen Kréta 2. leghíresebb szurdokát készülnek megjárni.
Az Imbros-szurdoktól Sfakiá-ig
Időzésre nem sok jutott. Már így is késésben voltam. Ami azt illeti, már ekkor tudtam, hogy a saját túrámat a magasba kúszó hőmérő higanyszála miatt erőteljesen át kell terveznem.
Röviddel megállóm után, elhagyva az Imbros-szurdok mellettem tátongó mélységét, és az úton sziesztázó kecskéket, Kréta egyik legszebb szerpentinjén kezdtem el leereszkedni kiskocsimmal.
Idő ide-vagy oda, érdemes volt beiktatni egy újabb megállót, hogy felülnézetből lássam a kígyóként kanyargó szürkés aszfaltot, aminek végén a Líbia-tenger csillogó kéksége egyesül a horizonttal. Errefelé talán még a krétai levegő is másabb. A lázadók, a soha be nem hódolók érzéseit árasztja magából. A vad és félelmetes táj a bátor krétaiak vidéke. Azoké, akik nem tűrtek holmi török hódoltságot területükön.
Az úton a munkálatok ekkor még javában zajlottak, így az utolsó km-eken nem csak a hajtűkanyarok, de a burkolat hiánya miatt is az adrenalin szafariba illő magasságokba szökdösött, miközben elképzeltem, milyen lehet, amikor egy busznak kell végighaladni a nem kevés akadállyal tűzdelt útszakaszon.
A szerpentinről leérve hamar az egész régió központjában, a büszke és híres Sfakia-ban találtam magam. Nem először jártam itt, habár tény, hogy a Samaria-szurdoktúrából hazatérve éppen csak átrohantam rajta, hogy a hajóról buszra szálljak.
Most azonban több időm jutott rá, főként mert az éjszakám főhadiszállásaként jelöltem ki az aprócska, ám annál attraktívabb települést.
Hajózás Sfakia és Loutro között
A kocsit a fizetős parkolóban hagytam minden extra csomaggal és ruházattal, amire tudtam, hogy napközben nem lesz szükségem és lépteimet igyekeztem a part irányába szedni, hogy mielőbb kiderítsem, mikor indul a következő hajó Loutro-ra.
Nehéz volt a sietség, miközben a partvonal mentén sorakozó tavernák hálója majdnem maradásra késztetett és az éhségem csillapításán sem segített sokat, hogy szinte minden taverna kirakatában ínycsiklandó mousakák, gemisták, töltött padlizsánok, vagy hatalmas, paradicsomos gigantes babok gőzölögtek.
De már dél körül járt és a Sfakia-Loutro, vagy Loutro-Sfakia gyalogtúráról mindig nem mondtam le, habár az már bizonyos volt, hogy ezt inkább visszafelé fogom megtenni.
Az Anedyk hajótársaság bódéja a kiskikötőben, a tavernák sora között állt. A menetrend egyértelműen mutatta, hogy időben érkeztem, hogy a következő hajót elcsípjem. A csak oda jegyem megváltása után néhány perccel a hajó is befutott, engem pedig Isten tudja mikor öntött el olyan boldogság utoljára, minthogy végre Kréta egyik legkülönlegesebb faluja felé ringatózhatok.
Már Sfakiát elhagyni is élmény volt a tenger felől. Távolodva egyre inkább egy kis ragyogó ékszerdobozzá vált a messzeségben, de a Loutro felé vezető út szüntelenül ontotta magából a csodákat.
A lángvörös sziklák, amik félelmetesen szakadtak a zafírkék tengerbe, a magaslatok tetején megcsillanó négykerekűk, amik inkább apró bogarakra emlékeztettek ebből a távolságból, mintsem bármilyen járműre és azok a strandok, amik úgy ékelődtek a sziklák közé, mintha medalionokként lennének felfűzve a csipkés dél-krétai partra.
Könnyes szemmel, mosolyra húzva számat tekintettem minduntalan végig a tájon és röviddel indulásunk után már Loutro partja felé vittek a hullámok.
Loutro, az igazi krétai csoda
Kréta Mykonos-a a maga fehér-kék házaival és különlegességével, hogy sem autó, sem motor nem hagyhatja nyomát utcáin még a helyiek körében is páratlan helynek számít a szigeten. Augusztusban a nyaraló görög családok egyik kedvenc településévé növi ki magát és romantikus hangulata mindenkit megbabonáz, aki hajójával egyszer partot ér ezen a mesehelyen.
Csak úgy, mint Sfakiá-n, itt is tavernák során andalogtam végig, a napi menük pedig szintén a kirakatban csábítottak, vagy éppen a grillen forgó illatos húsoknak kellett lépten-nyomon ellenállnom.
Merthát, éhségem nem csillapodott, de a néhány méterre ringatózó hajók, a kristálytiszta víz és a görögösen kreatívan dekorált szállók és vendéglátóhelyek látványa egyelőre nem engedte, hogy megálljak a nézelődésben.
A meleggel együtt a szépség is szikrázott minden falból és azt sem volt egyszerű eldöntenem, honnan fog a legjobban esni görög ebédem.
Séta a mini településen – Loutro utcáin járva
Túl sok utcát Loutron nem találtam, de amennyit tudtam bejártam. Szembejött velem a helyi iskola, ami már csak műemlék szerepet tölt be a falu életében, a fenti házak között pedig szintén nem volt hiány az autentikus tavernákból.
Az utam visszavitt a part irányába és ott választottam. Egy kedves minitaverna eldugott asztalai bírtak maradásra, aminek széle habár nem lógott a tengerbe, még így is maradt elég kilátásom, hogy élvezhessem a mesefalu elképesztő látványát.
Az étterem több vega fogást is hirdetett, így én egy spenótos-sajtos finomság és a hamisíthatatlan görög cukkinilabdák mellett döntöttem. Talán más is fért volna belém, sőt, látva az étlapot, talán legszívesebben mindent felfaltam volna, de a kánikulában ennyi is bőven megtette, pláne, hogy tudtam, a következő lépésem már a hűsítő tengerbe a vezet.
A falu végében mártóztam. Ott ahol a legkristálytisztább a tenger, ott ahol szabad szemmel is megláthatod az úszkáló halakat, ott, ahol rájössz, hogy egy kavicsos part néha ezerszer szebb és jobb, mint amikor a finom homok mászik cipődben.
Ha ekkor nem merülök alá, talán eszembe sem jut még egyszer a túra, amit a nagy Loutro ámulatban és hőségben már szinte el is felejtettem. De felfrissülve, jóllakva újra tele voltam energiával.
Kezdődjön a megmérettetés – Hol indul a túraútvonal Loutro és Sfakia között
Nos, a cél nem kevesebb volt, mint visszajutni Sfakiába, ám ezúttal nem a tengeren, sokkal inkább az E4-es túraútvonalon keresztül.
A fürdőruha maradt, elvégre tudtam, hogy útközben még szükségem lehet rá, arról nem beszélve, hogy délután 3-4 óra magasságában vizes fürdőruha nélkül útnak indulni ilyen kánikulában eszement ötletnek bizonyult. Habár visszagondolva talán még a vizes fürdőruha és naptej sem segített a helyzeten.
CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL ÉS GÖRÖGORSZÁGRÓL
Elsőre kicsit nehéz volt kitalálni, merre is kezdődik a túraútvonal. Legszívesebben a sziklákon át, egyből a strandról vágtam volna neki, de ahogy elnéztem jóval a strand felett kellett keresnem a faluból a kijáratot. Két utat is találtam. Az egyik Anopoli faluba indult felfelé, a másik pedig pontosan az volt, amin nekem kellett elindulnom.
Több, mint 7 km várt rám. Nehézségileg nem igen tudtam mire számítsak, habár a meleg nem feltételeztette velem, hogy könnyű dolgom lesz.
Loutro fölé emelkedtem, behatoltam a nyájakat őrző kerítésen és egyre csak távolodtam a fehér mesevilágtól anélkül, hogy a tenger csillogása a jobbomon bármikor is megszűnni látszott volna.
Már-már félelmetes volt, ahogy lábaim alatt a keskeny túraútvonal mellett egyes helyeken csak a szakadék tátongott, ugyanakkor mindig hevesebben vert a szívem a látványtól, amiért bármikor megéri túrázni.
Hűtsd le magad
Perzseltek az érzések és a nap sugarai sem engedték, hogy a következő órákban kihűljek.
Negyedóra után, az 50 faktoros naptej is kevésnek bizonyult, hogy ne lángolva fussak be Sfakiába, ezért a veszélyt még egy réteg fehér krémmel igyekeztem elhárítani, illetve, csipkedtem a lábaim, hogy mielőbb fürödhető partszakaszt érjek és a tenger mélyére merüljek.
Gyerekként pancsoltam a Perivolákia nevezetű, hatalmas kövekkel tűzdelt partszakaszon, majd vizes hajjal és ruhával futottam be az onnan már csak pár lépésre lévő Timios Stavros kápolnához.
Miket nem lehet itt találni
Misztikus hely volt. Nem csak azért, mert egy világvégén álló mégis remekül karbantartott kápolnáról beszélünk, de a körülötte lévő romok is arra utaltak, hogy hiába a különös elhelyezkedést, már a múltban is fontos szerepe lehetett a korábban itt álló erődnek.
Ha a romok nem bizonyultak elég misztikumnak a kápolna körüli állati csontok és koponyák annál inkább és nem ez volt az egyetlen hely utam során, ahol ilyenekbe botlottam.
Glyka Nera – A kavicsok között feltörő édesvízforrások
A kápolna után már alig vártam, hogy a túrám csúcsára érkezzek. A Glyka Nera-t talán az útvonalam egyik top attrakciójaként is emlegethettem volna. Hajón, vagy a lábadon kívül más biztosan nem hoz el ide, de a mélykék tengerpart kövei között feltörő édesvíz is egészen rendkívülinek számít Kréta szerte.
Elsőként a magasból pillantottam meg a partot és a lefelé vezető úton jobban tettem, ha a lábam elé néztem, hogy ne menjen félre a bokám. Majdnem jókor értem ide, leszámítva a tényt, hogy a strand fele ekkor már árnyékba borult, és míg eddig a meleg elől nem tudtam hova menekülni, most egy halvány szellő is libabőrös érzéssel párosult.
Nem tudtam, mire számítsak az út további szakaszán. Libabőr ide-vagy oda, a hőháztartásomat még egyszer rendbe tettem egy megmártózással.
Helyesen írták az útleírások. A víz itt sokkal frissítőbb és hidegebb, mint azt el tudod képzelni.
Kicsit szárítkoztam a napon, amit még éppen fülön csíptem, tettem pár kört a vadkempingezők és naturista strandolók körében, majd búcsúzóul beugrottam az egyetlen büfébe, hogy frissítővel tankoljak az utolsó kilométerekre.
A hajrában – Sfakia már csak egy kőhajtásnyira. Vagy mégsem?
Nem sok volt vissza, ám a kihívás a Glyka Nera-Sfakia közötti túraútvonalon annál nagyobb sokként ért.
Kecskeüzemmódra kellett kapcsolnom. Sziklákra le, sziklákra fel. Néhol a biztonság kedvéért már csak egy kötelet fogva juthattam át, néhol pedig erőteljesen el kellett gondolkodnom, pontosan, hol vezet tovább az útvonal.
Szerencsére egyedül nem voltam. Mindig akadtak más barangolók is, akik hol előttem, hol mögöttem, hol pedig szemben velem vették ugyanazokat az akadályokat, mígnem némi izomlázserkentő lépés után végre kiértem az aszfaltozott útra.
A nap szépen lassan elkezdett lemenni és minden narancssárgás fénybe borult. Sok-sok hajót lehetett látni ekkor még a magasból. Suhantak, hogy elérjék Sfakia partjait, vagy éppen a távolban rejtőző kikötőből startoltak.
Innentől a séta egyszerűbbé vált. Nem csak azért, mert az aszfaltos út kevesebb kihívással jár, hanem azért is, mert a cél tisztán látszott.
A híres Ilingas strand még útba esett Sfakia irányába, azonban a sötétedéstől félve ezt már csak felülnézetből szemléltem.
Újabb kihívások – Kecskeveszély és szálláskeresés Sfakiában
Egyébként is akadt még pár dolog, ami fejtörést okozhatott az út következő részében.
Az egyik, hogy szállásom még nem volt, így fogalmam sem volt, hol hajtom álomra a fejem ezen az éjszakán, a másik, hogy az úton növekvő számban megjelenő kecskék kikerülésére nem igazán volt haditervem.
Nyilván nem azért féltem a kis szakállasoktól, mert naponta kecsketámadások áldozatairól olvasni a hírekben, de ki tudja, éppen milyen kedvükben lesznek, amikor közelebb lépek hozzájuk.
Úgy tűnt, békések…és lusták. Eszük ágában sem volt megközelíteni a megfáradt túrázót.
Így hát egy fokkal nyugodtabban, szépen lassan bebandukoltam a falu szélére.
Szállodából volt választék. Rögtön az elsőben meg is kérdeztem, van-e szabad szobájuk. Ahogy kinéztem, lehet, hogy nem éppen engem képzeltek el a csillogó, modern hotelberendezéseik közé. El nem utasítottak, de árban kevesebbet szántam az éjszakára, így hát visszatértem a partmenti tavernák és szállók sorához, ahol egy luxustól messze távolmaradó két csillagos hotel falra néző szobájában kerestem menedéket.
Érkezésemkor két feketébe öltözött, megtermett krétai fogadott. A szakáll és bajusz, valamint a szigorú tekintet és távolságtartás igazi sfakian-i jellemre utalt. Ők a tavernáért feleltek, de látszott, hogy ahogy az lenni szokott, a családi vállalkozás oszlopos tagjai lehettek.
Egy idősebb úrhoz vezettek a folyosókon keresztül, aki elhúzódó telefonbeszélgetését volt kénytelen megszakítani miattam.
Ő mutatta meg a hatalmas szobámat, ami tökéletesen egyszerű és tiszta volt, hogy egy éjszakára álomra hajtsam a fejem.
Egyszerű luxus és görög vacsora, mert megérdemlem
Az ablakon kinézni tényleg kár volt. Jobbra pillantva egy szelet tengerbe ütközött tekintetem, azonban az előttem álló fehér fal és a balra lévő leskelődők, akiknek még a szemük sem állt jól azt súgták, jobban járok, ha behúzott redőnynél készülök a vacsorára.
Egy kellemesen meleg fürdőért ezután a nap után az életemet adtam volna. A zuhany minden egyes cseppjétől tisztábbnak és frissebbnek éreztem magam. Mondhatni igazi luxusban volt részem. Tettem-vettem, hajat egyenesítgettem, és igyekeztem mielőbb elkészülni a vacsorához. Habár az eddig látott sfakian-i lakosság egész dermesztő érzéseket keltett bennem, mégsem tettem le róla, hogy valamelyik lenti tavernában jutalmazzam magam a hosszú és fárasztó nap után.
A tányérok már csörömpöltek, és a sült húsok illata is oregánó felhőben úszott, amikor utcára léptem.
A tavernák színes sorban vártak, csak éppen én nem tudtam dönteni, hol esne a legjobban az esti betevőm. Nikos asztalai elég hívogatónak tűntek. A tipikus krétai mintás piros terítők, a viszonylag sok foglalt asztal feltételezte, hogy nem lőhetek nagyon mellé.
A fogadtatás kedves volt. Nem zavarta őket, hogy egyedül érkeztem. Görög salátát, fokhagymás kenyeret és sült cukkinit rendeltem. Adagra talán két főre számoltak. A zöldségek frissek voltak, a feta omlott, a pirítós lágyan roppant az ember szájában és az egyedüli, ami némi csalódottságot okozhatott a sült cukkini szokásosnál vastagabb bundája volt.
A mosolygó könnyek – Mert minden megérte
Konstatálva, hogy ha akarnám sem menne le több a torkomon, számlát kértem és sétára indultam. Nem túl messzire, csak egy kanyarral arrébb, a második világháborús emlékmű tövébe. A sötét tengert a szállodák és éttermek fénygyűrűként ölelték körül. A kispadra lehuppanva könnyfakasztó volt nézni őket.
Már magam sem tudtam, hogy örömömben sírok, a kis pohár bortól lettem ennyire szentimentális, vagy a hónapok alatt felgyülemlett stressz csapott le rám ilyen hatással. A boldogság és kimerültség ma egy színpadon játszott, a könny és a mosoly egyszerre babonázott.
Akárhányszor gondolok vissza erre a napra, krétai életem egyik legszebbjeként emlékszem rá.
Úgy éreztem, bármi, ami eddig történt velem, amit elértem, láttam, éreztem, tapasztaltam ezen a szigeten, nemcsak valami szerencsés csillagállás következménye…Amennyi energiát adunk, ugyanannyit kapunk…és ezt az energiát ekkor szinte kézzel fogtam a levegőben.