Krétai kaland 30. Rész

Hiába a fergetes vacsora hosteles szobatársammal, mivel Alessia kora reggel hazarepült Svájcba, nekem sem volt további maradásom a Kumbában.

Ugyanakkor Chaniat egyelőre még nem akartam elhagyni. Pláne, hogy az időjárás is egész sok napsütést ígért.

🧳Összecsomagoltam, megreggeliztem a továbbra sem otthonos hangulatú kávézós lobbyban, majd leadtam a szobakulcsom és meg sem álltam Chania másik kitűnő értékelésekkel bíró hosteléig.

Miközben gurulós bőröndömmel ismét keresztül baktattam a városon, elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem is értem, miért vetemedtem rá, hogy egy város széli hostelbe menjek és, hogy a néhány euró megspórolása nem biztos, hogy megérte ezt az áldozatot.

Csatlakozz a “Krétai kalandok” csoporthoz, ha még több infó, érdekesség, látnivaló érdekel Krétáról.

De legalább újabb tapasztalattal gazdagodtam és ha kérdeznek, első kézből mesélhetek Chaniaban átélt hosteles élményeimről.

Nagy reményeket fűztem a Cocoonhoz. És tudod, jött az a belső hang, ami azt súgta, ez sokkal jobb lesz.

Fél 11-re értem a bejáratukhoz. A buszállomás után mindössze néhány lépést kellett tenni, hogy odaérjek. Nem foglaltam előre, elvégre sejtettem, hogy az év ezen időszakában valószínűleg akad egy szabad ágyuk számomra és valójában egy kis kedvezményben is reménykedtem, ha már csak úgy beesek.

Az ajtó zárva volt, az üveges, kirakatos lobbyba bekukkantva pont olyan volt az egész, mintha egy lélek sem szállna meg ezen a helyen. De szép volt. Rend, tisztaság, igényes kialakítás.

Egy táblán felirat figyelmeztetett, hogy a recepció csak 11-től nyit így jobbnak láttam az elkövetkezendő fél órát egy kávézóban eltölteni, ha már a Kumbában még egy kávé főzésre sem volt lehetőségem.

🤷‍♀️Görögországban egymás hegyén-hátán tornyosulnak a feketét felszolgáló helyek, de nyilván ebben a pillanatban épp egy darabot sem láttam a közelben. Nem voltam meglepve. Mindig így járok.

🐴De szerencsére azért messzire nem kellett málhás szamárként gyalogolnom. A következő utcában már egy kis pékség-cukrászda főzte kemping rezsón görög kávém én pedig alig vártam, hogy végre kinyíljon tőle a szemem.

🎄A hely karácsonyi díszbe öltözött és tetszetős karácsonyi csomagok megvásárlására hívott, amellett pedig olyan süteményköltemények ragyogták be pultját, amik egy múzeumi kiállításon is megállták volna a helyüket.

A napos teraszon egy igazi görög idős úriember foglalt helyet. Velem ellentétben nem volt telefon a kezében. Egyszerűen csak ült, szívta magába a napsütést, élvezte a jeges freddo espresso-ját és valószínűleg semmi nem járt fejében.

Mindig irigyeltem a férfiakat, akiknek van egy semmi dobozuk, tehát van, hogy egyszerűen tényleg semmire nem gondolnak és azt hiszem a görög férfiaknál ez hatványozottan be is igazolódik.

Míg én ekkor gondolatban már elképzeltem, mivel fogom tölteni a napot, milyen lesz az elkövetkezendő két hetem Krétán, milyen lesz Magyarországon, és átgondoltam az egész életem addig, ha őt kérdeztem volna, mire gondolt az elmúlt 10 percben, valószínűleg tényleg nem tudott volna semmit mondani.🤷‍♀️

Hiába, mindig van mit tanulnia a környezetedtől.

11 után ismét a Cocoon bejáratánál álltam és az ajtót továbbra is zárva találtam. Nem volt mese, fel kellett hívnom az ajtóra kihelyezett telefonszámot. Többszöri csörgés után sem válaszolt. Megnéztem az oldalsó bejáratot, hátha valahogy be tudnék jutni, de sajnos nem jártam sok sikerrel. Mire visszatértem a főbejárathoz, megláttam, hogy valaki a recepciós pultban tevékenykedik, ezért addig kalimpáltam lelkesen, amíg észre nem vettek.👋

A szőke hölgy újra az oldalajtóhoz intett és beengedett. Kiderült, ő a takarító, és már épp el akart magyarázni minden tudnivalót, mire a recepciós kisasszony is befutott.

Ideges ugyan nem volt és csak negyed óra múlva, némi telefon nyomogatás után kezdett el velem foglalkozni, de legalább tényleg megérte rá várnom.

Kiderült, a szobák a hostelben általában vegyesek, tehát fiúk-lányok együtt alszanak, de mivel most akad bőven szabad ágyuk, ezért engem egy négyágyas szobában, egyedül helyeznek el és az eredeti árhoz képest még egy kis kedvezményt is kapok, ha készpénzzel fizetek.

💶12 €-ba került ez az éjszaka és el sem hittem, mekkora “luxus”-ban lesz részem. Hatalmas tisztaság, az emeleti női fürdőszobát, mintha csak én használtam volna, a szobához járt egy közös terasz is egy kényelmes hintaággyal, a konyhában ingyen papírtörlő állt rendelkezésre és még mosogatni sem kellett, mert minden ment a mosogatógépbe. Félre értés ne essék. Ezen a földön talán én vagyok az egyetlen, aki szeret mosogatni, ugyanakkor egy hostelben nem lehetsz mindig biztos benne, hogy egy valaki által kézzel elmosott tányér valóban olyan, hogy szívesen eszel is belőle. Ezzel ellentétben a mosogató géppel ilyen probléma csak igen ritkán fordul elő. 🍽

Kevés emberrel találkoztam. A szőke takarító hölggyel arról diskuráltunk, mennyire nem tűnik görögnek, mire elmondta, hogy sokan nem tudják, de a krétaiak közül jó néhányan világos hajúak – kék szeműek, pont mint ő.

A konyhában pedig egy nagyon fiatal görög pár üdvözölt kedvesen és a cserfes, mosolygós leányzó már önmagában is jó kedvre derített. Pedig a görög fiatal lányok nagyon sokszor távolságtartónak tűnnek. Ő valahogy mégis az ellentét vonalat képviselte.

Kicsit ringatóztam a terasz foteljében, majd Chania felfedezésének indultam.

Nem voltak különösebb terveim. Csak sétálni és hagyni, hogy sodorjon az ár.

🏰Ráéreztem az utcák ízére és a legjobb útra tévedtem. Alig néhány száz méterre a hostel után már a város velencei falába ütköztem, melynek nyugati bástyája lentről is lenyűgöző kilátást ígért. Először egyszerűen csak felmásztam a falra, majd untalan hallgattam az újonnan fellelt kedvenc görög zeném, ami túlon túl romantikus és amitől valahogy méginkább a görög mennyországba reppentem.

A messzeségben már csillogott a kék tenger és Chania házai is egyre csak sorakoztak előttem, de még egy-két zavaró zöldellő fa kitakarta az igazán fenséges látványt.

Azt gondoltam, egy kicsit tovább sétálok a falon. Talán egészen a tengerig, de hamar rájöttem, az út a lenti utcákra vezet, egyenesen az óvárosba.

Visszafordultam. Kedves kutya sétáltatókba botlottam és talán nem a megfelelő irányból, de felmásztam a nyugati-fal bástyájára is.

🗼Végre előttem volt az egész város. A templomok, a kikötő, a világító torony. Imádtam a helyet. Rájöttem, ha van valami, amit szenvedélyesen keresek utazásaim során, azok pont ezek a kilátó pontok. Ahonnan belátni mindent. Ahol olyan, mintha a térképed kelne életre.

Azt hittem valami titkos helyre bukkantam, de egy két idősebb turista itt-ott megjelent mellettem. Lehet, hogy csak én nem tudtam erről a helyről eddig?

Nem volt tovább maradásom. A labirintus utcákra tévedtem. Az utcákra, amik továbbra is egy múzeumi díszletre emlékeztettek. Néha zsákutcába futottam. Meg akartam találni egy tavernát, aminek a színei az előző évből mélyen bennem ragadtak.

Egy-egy kápolna úgy olvadt az utca képébe, mintha csak egy hétköznapi ház lenne.

A taverna egyszercsak előttem állt. Kék-sárga színek és a rózsaszín virágok. Igen, ezeket a színeket kerestem. De hiányzott a fehér. Az asztalok, a székek. A The Well of the Turk is téli álmot aludt.

De még így is tündökölt. És nem csak ő. A mellette lévő épületek többsége.

⚓️A kikötőbe mentem. Talán ilyen ragyogó napsütésben még nem is jártam erre. A szuvenírboltként funkcionáló halászhajók most is működtek. A Giali Tzamisi mecset először életemben belépésre szólított.

A törökök által megalkotott épületben festménykiállítás fogadott. Valentina Boduri. Nem ismertem és talán híres sem volt. De tehetséges. Tetszettek képei.

☕️Az idő kezdett újra zavaros lenni. Pont megfelelő egy teadélutánra, amihez a teázót már rég kinéztem magamnak.

Kis vintage hely volt. Bizoudaki. Kedves asztalok, kedves személyzet, a szokásos víz az asztalon. Sokáig üldögéltem itt. Nem csak én, a helyiek is. A zene kellemesen csengett, én pedig csak bámultam a járókelőket.

Nem akartam a napba többet zsúfolni. Amikor az ember utazik, egyfolytában valami belső hang készteti, hogy még többet hozzon ki napjából, de amikor valaki több hete utazik, egy idő után arra van szüksége, hogy egyszerűen bedőljön az ágyába és kipihenje az eddig látottakat.

A hostelbe visszaérkezve már több lakóval találkoztam. Lakókkal, akik teljesen mások voltak, mint a korábbi Kumbában.

Kedvesek, de furcsák. Legalábbis olyan értelemben, hogy egy-kettejük délutánra megivott alkohol mennyisége erősen súrolta a határomat. De nem volt különösebb baj velük. Igyekeztem megfelelő távolságba helyezni magam tőlük és a salátás vacsorámra, valamint a saját kis fészkemre koncentrálni, ahol végre egyedül tölthetek egy teljes éjszakát.

🙄Otthonosan éreztem magam és az egyetlen fejtörést a zúgó légkondi elhallgattatása okozta. Központi irányítású volt, de ha a recepciós lekapcsolta, és te kinyitottad a teraszajtót, majd újra becsuktad, akkor ezzel együtt a klíma is újra elindult.

Kb. egy órán át harcoltam, hogy megoldást találjak a jelenségre. A recepciós ajánlata az volt, hogy hagyjam nyitva a teraszajtót, de nyilván az éjszakák már itt is hűvösek, ezért nem terveztem alvás közbeni halálra fagyásom.

Végső megoldásként úgy döntöttem, megbarátkozom a hangos szerkezettel és megpróbálok mellette álomba szenderülni, ami többé-kevésbé egész gyorsan sikerült.

Másnap reggel már a görög házi feladatom felett ültem a lobbyban, amikor egyszercsak Harold, a belga srác toppant be, akivel még a rethymnoi hostelben találkoztam. Megörültünk egymásnak. Beszélgettünk és segített a görög esszém írásában is. Jó volt őt újra látni. Jó volt a tudat, hogy valahol távol a saját hazámtól is lépten-nyomon ismerősökbe botolhatok.

Kicsekkoltam, majd nagy ölelések közepette búcsúztunk egymástól és én már szélsebesen száguldoztam is vissza krétai “otthonomba”, Rethymnoba.

A hostel várt, nekem pedig hiányzott az egész környezet. Ha őszinte akarok lenni, pont olyan volt megérkezni, mint amikor egy utazás után hazatérek.

Igor kíváncsi volt, hogyan teltek az elmúlt napok, a kissé hidegebb szívű Manolis pedig öleléssel köszöntött.

Jó dolgom volt. Szinte csak állandó lakók maradtak és mindenki hatalmas szeretettel fogadott.

Az iskola is tárt karokkal várt, én pedig minden porcikámmal nyitott voltam a tanulásra.

Persze a 3. óra végére ismét totális káoszt éreztem, de tudtam, egyszer majd ez a kép is kitisztul és türelmesnek kell magamhoz lenni, ha nyelvet tanulok.

🐠A tanárnő megint adott egy kis betekintést a görög életbe. Arról világosított fel minket, hogy a görög háztartásokban egyátalán nem olyan nagy tradíció a halfogyasztás, mint, ahogy azt mi gondolnánk, és hogy előbb ragaszkodnak a birka, vagy sertés húshoz, mint bármilyen tengeri herkentyűhöz, vagy akár a csirkéhez, ami, nevetve hozzátette, nekik szinte csak egy gyümölcs.😄

Iskolai élményeim itt azonban nem értek véget. Anetta, a kedves lengyel lány invitált meg magához egy este vacsorára, és igazából közös karácsonyozást is szívesen tervezett volna velem, ha maradok a szigeten. Megmutatta a lakását, ami kiderült pont egy utcában van az enyémmel és habár naponta 5 €-val többet fizet, mint én a hostelben, saját nappali, hálószoba, konyha és fürdőszoba is rendelkezésére áll.

És, hogy milyen előrelépéseket tettem munka ügyben az elmúlt napokban?

Újabb időpontokat kaptam újabb interjúkra, de még továbbra is az eddig megjárt cégeknél.

Kezd olyan érzésem lenni, hogy a görögöknél a felvétel a türelmed próbatételével kezdődik, amiből szerencsére nekem egész sok jutott ebben az időszakban, de talán kezd egy kicsit fárasztóvá is válni az örökös időhúzás.

De mint mondják, a türelem rózsát terem és hiszek benne, hogy hamarosan egy egész “rózsakertet nevelhetek” Krétán.

Csatlakozz a “Krétai kalandok” csoporthoz, ha még több infó, érdekesség, látnivaló érdekel Krétáról.

Na, és hogy mi lesz az eredménye a sok interjúnak? Mik történnek még velem az utolsó napokban a szigeten? Munkával a kezemben, vagy anélkül búcsúzom Krétától?

Kattints ide, a krétai kaland itt folytatódik.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..