Krétai kaland 33. Rész

Érdekes, hogy korábban anélkül jártam Georgioupoliban, hogy valójában semmit nem láttam belőle.

A Kournas-tóhoz indultam innen és a tó annyira lefoglalta gondolataim, hogy a tengerről már-már el is feledkeztem.

Aztán mondjuk úgy, a szomorú görögös sztorimnak mégis volt valami pozitív hozadéka és a lányok, akikkel akkor a hostelben találkoztam, mutattak egy képet a kis krétai falu tengerpartjáról, aminek csillogó kék vizének közepén ott ragyog egy hófehér kápolna.⛪️

Meseszerű – gondoltam és már napok óta terveztem, hogy csak ezért az egyetlen templomért bizony vissza kell utaznom Georgioupoliba.

Csatlakozz a „Krétai kalandok” csoporthoz, ha még több infó, érdekesség, látnivaló érdekel Krétáról.

?Az időjárás előrejelzés azonban továbbra is elég kiszámíthatatlannak bizonyult. Legalábbis több napos terveket előre szövögetni az év ezen időszakában, mondjuk úgy, teljességgel lehetetlen.

Egyik nap még egész hetes esőt látsz, másik nap meg százágra sütő napocskák tündökölnek telefonod kijelzőjén és még szerencse, hogy többségében inkább az utóbbi jóslatra kell számítanod.

A reggeli készülődést nem kellett elkapkodnom, hiszen Georgioupoli Chania irányában helyezkedik el, ezért buszt óránként lehet fogni, illetve azzal is tisztában voltam, hogy túl hosszasan nem fogok időzni az üdülőfaluban, tekintve, hogy turisták híján csaknem minden be lesz zárva.

Talán a 10-es, 11-es buszhoz igyekeztem, miközben megállapítottam, hogy az egész városban mindenki a téli időnek megfelelően, sötét kabátba van bújva, ami bár nem előírás mégis igen gyakori jelenség a világon mindenhol. Ennek fényében lassan már kezdtem kellemetlenül érezni magam rózsaszín kabátkámban, és elképzelhetően a Barbi baba effektus miatt volt olyan érzésem, mintha mindenki engem bámulna az utcán.?‍♀️

De ám legyen. Nem tehetek róla. A ruhatáram továbbra sem változott. Az egyhetes ruha mennyiség, amivel 2 hónapja útnak indultam valójában számomra is kezdett igencsak unalmassá válni, igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy további néhány napot még csak kibírok így valahogy.

?A buszállomáson a szokásos káosz uralkodott. A hangosbemondó olyan halk volt, hogy lehetetlen volt bármelyik szavát is megérteni, azt meg, hogy melyik buszra is kellene pontosan felszállni szintén nem volt egyszerű kimatekoznom.

Chaniaba két busz tartott, de csak az egyik állt meg Georgioupolinál és nyilván én pont a másikra akartam felszállni. Mondjuk azon sosem aggódtam, hogy esetleg egy busszal rossz irányba indulok. A jegyet felszállás előtt ugyanis mindig ellenőrzik és kizárt, hogy egy rossz járatra bármilyen csoda folytán felengednének.

Nagy nehezen útba igazítottak és kb. fél óra elteltével ismét az út mentén álltam, Georgioupoli bejáratánál.

??Térképre nem volt szükségem. A tengert tudtam merre felé keressem és feltételeztem, a központot és a templomot sem lesz óriási energiabefektetés megtalálnom.

Sorra haladtam el a bezárt tavernák mellett, amikről néha nehéz eldöntened, hogy éppen csak a reggeli órák miatt tartanak zárva, vagy egyáltalán, eszük ágában sincs kinyitni az elkövetkezendő hónapokra.

?A busztól vezető egyenes úton haladva hamar belebotlottam a település mini főterébe, ahol már állt a karácsonyfa és egy kis betlehemmel is megemlékeztek a közelgő ünnepről.

A tér barátságos volt. Kis szökőkút a közepén és körben hangulatos kávézók, amikben most csak a helyiek lézengtek, de valószínűleg a nyári forgatagban még inkább megtelnek élettel.

?Messziről mintha hajókat láttam volna. Irányukba indultam miközben élveztem, ahogy a kellemes, tavaszias időben könnyedén megszabadulhatok sálamtól.

Óriási volt a nyugalom. Már-már kicsit rémisztő. Mintha alig élne valaki ebben a kis ékszerdobozban.

A kikötőhöz értem. A kikötőhöz, ami az Almyros folyó torkolatában fekszik, ami éppen itt éri el a tengert és ami még egy kis tavat is formál mielőtt a tengerbe ömlene.

Nos, a tóig nem sétáltam vissza, ugyanakkor a halászhajók mellett sokáig álldogáltam. Tetszett az atmoszféra. A libák, amik a Kournas-tóhoz hasonlóan itt is mosolyra fakasztottak, a halászok, akik jóízűen beszélgettek, miközben a kezük is járt és a végtelen szabadság, amit a szezonnak hála csaknem egyedül élvezhettem.

Kisétáltam a mólóra, ahol éppen szembe kerültem az Agios Nikolaos templommal. A templommal, amit nincs szem, ami nem vehet észre. És, amit talán (rajtam kívül) egyetlen turista sem szalaszt el, ha Georgioupoliban jár.

De most itt voltam én is. Pótolni jöttem elmaradásom és biztos voltam benne, hogy a tengerrel körülvett fehér kis épület nekem sem fog csalódást okozni.

Tényleg olyan volt, mintha egy képeslapot tartanának elém. Meglepő, hogy egy ilyen szépségnek nem tudhatjuk, valójában ki volt az alkotója.

A kis kápolna sok párt megihletett már esküvői ceremóniát illetően, és bár a férjhez menéssel kapcsolatban továbbra is szkeptikus vagyok, ha egyszer valakinek mégis igent mondanék, talán ennél romantikusabb helyet el sem tudnék képzelni az egybekelésre.

A szemből támadás után természetesen feltett szándékom volt a kápolnát közelebbről is megtekinteni így a kikötő mólójától a kövekből kirakott móló felé sétáltam.

Nem féltem, hogy bárki belelógna a fotóimba, amiket útközben készítettem, elvégre csak néhány repkedő madár zavarhatta volna felvételem, majd amikor ténylegesen neki indultam a kis templomnak, feltűnt, valaki mégis abból az irányból veszi útját a part felé.

Gyorsabban haladt, mint én. Habár megfelelő cipőt viseltem, az egyenetlen köveken ugrálás, a hullámok miatti vizes felületen azért itt-ott feladta a leckét, pláne mikor feltűnt, hogy sokadmagammal sétálok.

A köveken csillogott a nap, a kis rákok pedig fürödtek benne egészen addig, amíg lépteim nem ijesztették el őket.

Legjobb szórakozásom lett megfigyelni őket és minél óvatosabb lettem, annál több tűnt fel körülöttem.

Kicsit talán még féltem is tőlük. A helyzet arra emlékeztetett, amikor gyerekként valamilyen különös oknál fogva szenvedélyünk volt a játszótéri lyukakból való pókhalászás, amiket később aztán mindenhol szabadon engedtünk.

Az ismeretlen idegen egyre közelebb járt és nem láttam jobb alkalmat, hogy valakit megkérjek, kattintson egy fotót rólam ezzel a csoda háttérrel. Az őszes úr német földről származott és néhány hónappal ezelőtt helyezte családi rezidenciáját Krétára.

Feladták otthoni életüket és nyugdíjas éveikre Georgioupoliba költöztek. Nem ritka ez. Sokan csinálják. Míg egyesek vállalkozni érkeznek a szigetre, mások egyszerűen vesznek egy kis házat valamelyik olívaföld mellett.

Nem irigylem tőlük. Jól teszik. Miért ne tennék, ha megtehetik és miért ne élveznék utolsó éveiket egy szívükhöz közel álló helyen.

Elváltak útjaink. Folytattam a menetet a kápolnáig, aminek ajtaja természetesen nyitva állt odaérkezésemkor.

Egyszerű, de gondozott volt, néhány ikonnal díszítve.

Körbe jártam, minden irányból szemügyre vettem és közben megállapítottam milyen jól belátható az egész falu ebből a szemszögből. A folyó torkolatának két oldalán hosszan terültek el a homokos strandok és bizony az alacsony hőmérséklethez szokott németek még javában lubickoltak a távolban.

?Egy pár is érkezett. Kedvesek, görögök, szerelmesek. Vajon épp az esküvőjüket tervezték? Vagy csak romantikázni érkeztek? Nem tudom, de boldognak tűntek. Olyan igazán boldognak, ami belülről sugárzik. Amit nem csak a felszínen megcsillanó vakolat tükröz vissza.

Visszaindultam, miközben a nap is elkezdte bújócska játékát.

Elsétáltam a fürdőzők mellett és az utcákon, ahol olyan volt, mintha október végén megállt volna az élet.

Hihetetlen, de az üres szállodákat, a kongó tavernákat élettel telve láttam szemem előtt. Mint egy filmben, ahol én kreáltam a képkockákat. Láttam a fürdőruhás, játszó kisgyerekeket, éreztem a naptej illatát és talán még az égető napsugaraktól is aranybarnának éreztem magam. Tudtam, már csak néhány hónap. Néhány hónap és a képzeletem valósággá válik és ha nagyon szerencsés leszek, a filmet fél éven keresztül újra és újra lejátszhatom.

Újabb gondozott kápolnára bukkantam és újabb és újabb görögösen dekorált, virágokkal és növényekkel körbevett apartmanok sorakoztak szemem előtt.

Enni szerettem volna, de ahogy újra a főtér felé vitt az utam, szomorúan kellett belátnom, egyik nyitva lévő hely sem az én világom. Legalábbis nem egy ebédre. Túl modernnek, túl kávézósnak tűntek és annak ellenére, hogy egyikből-másikból jó illat szűrődött ki, nem éreztem késztetést, hogy kipróbáljam őket.

Inkább a buszmegálló felé haladtam. Jobbnak láttam, ha a már eddig is bevált Gregory’s-szal próbálkozom és a már korábban megismert teljes kiőrlésű szendvicsükkel csillapítom éhségem.

Náluk is karácsony honolt és az asztalokon is ünnepi jókívánság díszelgett. A törzsvendégeik többsége valószínűleg épp sziesztázott, mert senkivel sem kellett megverekednem egy szabad helyért, ami korábbi látogatásom alkalmával kissé talán máshogy nézett ki.

Nehéz volt kiszámítani, pontosan mikor kellene kiállnom a buszmegállóba, ami kb. két lépésre helyezkedett el a kávézótól. A menetrend azt mondta félkor indul a busz Chaniaból és a Google térkép szerint 40 perc alatt pont oda ér, ahol én vagyok, de biztos voltam benne, ez a menet jóval több időt vesz igénybe, már ha csak a görög buszokra gondolok.

Egyébként mindig viccesnek tartom, amikor egy menetrend csak annyit közöl, mikor hajt ki egy tömegközlekedési eszköz a végállomásról. A többi legyen meglepetés, nem igaz? Elvégre a kiszámíthatóság úgyis olyan unalmas.?

Várakozásom beigazolódott. Legalább fél órával többet vártam, mint sejtettem, ami persze különösebb aggodalmat nem okozott. Időm, mint a tenger, a napsütés is nekem kedvezett és szívesen hallgattam egy kedves német bácsi helyiekkel folytatott görög nyelvű diskurzusát, ami emlékeztetett saját kezdetleges próbálkozásaimra.

Útban Rethymno felé már az esti programot fixáltam. M.-mel beszéltük meg búcsú vacsoránk időpontját. Búcsú, legalábbis egy időre.

Remek helyre vitt, Rethymno központjától kb. 4 km-re.

Többször láttam már a Zisis tavernát, amikor a buszról kukucskáltam és mindig meglepődve fogadtam, hogy a város szélén lévő elegáns taverna parkolója még szezonon kívül is tele.

Hogy lehet ez? Ki jár ki ide, amikor a központban is nehéz választani a jobbnál jobb helyek közül?

Nos, a választ a belépést követően azonnal megkaptam.

?‍♀️Helyiek. Legalábbis az év ezen időszakában biztosan.

A taverna elegáns és a kiszolgálás talán még inkább azzá teszi, ennek ellenére egy halom görög fogást sorakoztat fel látványpultjában, amiből az egyszerű hétköznapi görögök is szívesen visznek elvitelre.

Jó volt átnézni a pultot és rájönni, két hónap alatt olyannyira elmerültem a krétai gasztronómiában, hogy szinte már majdnem minden gőzölgő finomságot felismerek.

Szeretem a konyhájukat és ha sokak számára a szigorú diéta nem is enged meg mindent az ínycsiklandó harapnivalókból, meg kell hagyni, a krétai konyháról minden mondható, csak az nem, hogy egészségtelen.

Leültünk asztalunkhoz és a pult helyett az étlapról választottunk. Vagyis M. választott, én pedig bíztam benne.

Az adag kicsit nagyobbra sikerült a kelleténél és valószínűleg újra egy egész család jól lakhatott volna a kettőnk számára rendelt fogásokból, de az utolsó pillanatig küzdöttünk, hogy megbirkózzunk vele.?

A honvágy felütötte fejét, amikor töltött káposztákat láttam magam előtt. Merthogy bizony Görögországban ilyen is van. És, hogy megegyezik-e a magyar kiadással? Majdnem.

A káposztába ugyanúgy darált hús és rizs kerül, de a paprikás ízvilág helyett sokkal lágyabb fűszerezést alkalmaznak, a szármák tetejét pedig egy tojásos krémmel locsolják, hogy még inkább könnyítsenek a fogáson. M. extra kérése egy kis görög joghurt volt, csak úgy, mintha egy adag tejfölt rendelne töltött káposztájához.

Görög saláta, sült cukkini és persze egy hústál mix két személyre. Csakhogy egyéb összetevőit is megemlítsem vacsoránknak, amit nyilvánvalóan kevésbé nekem találtak ki.

Esténk jó hangulatban telt, de úgy éreztem, valami mégsem az igazi. M. kezdeti közvetlensége talán kissé távolságtartóvá vált.

Beszélgetésünk munkáról és görög mondatok tanulgatásáról szólt. M. “a görögről” csakúgy mellékesen kérdezett, de bevallom, nem akartam már róla többet beszélni.

Az M. és köztem lévő baráti-munkakapcsolat talán most kicsit elakadt, de úgy érzem ezen pont az segít, ha egy rövid ideig nem találkozunk.

Nem tudom, mi lesz a jövőben. Beválik-e az új munka, esetleg M.-mel mégiscsak együtt fogunk dolgozni, mindenesetre abban biztos vagyok, hogy sokat tett hozzá Krétai kalandomhoz és akit megismertem személyében éppen elég jó ember ahhoz, hogy ha csak, mint barátot is, de ne akarjam elveszíteni.

Csatlakozz a „Krétai kalandok” csoporthoz, ha még több infó, érdekesség, látnivaló érdekel Krétáról.

Ezzel a krétai kaland lassan a végéhez közeledett. És, hogy hogyan hagytam el a szigetet? Hogyan zárult a krétai kaland.

Kattints ide az utolsó részhez.