Ki gondolná, hogy egy görög földön élő embernek is teljesen más világ Santorini?

Márpedig az! Sőt, talán a 2 év görögországi élet még inkább más szögben világította meg számomra a képeslapszigetet legutóbbi barangolásom során.

Hol marad a görög vendégszeretet?

Be kell valljam, az első napon a gyönyörű környezeten, álleesős kilátásokon túl inkább egy idegenkedés jellemezte a hangulatom és hiányzott valami, amitől az otthon melege oly távol maradt.

Mert a megszokott krétai vendégszeretetet egyes helyeken itt még hírből sem ismerik. A kalderára néző kilátásodért vaskos pénztárcával fizetsz és néhány felszolgáló szeme valódi röntgensugarakat lövell, csak, hogy eldöntse, megéri-e beültetni téged asztalához.

De szerencsére itt sem minden fekete és fehér, vagy kék-fehér, ha úgy tetszik. Ne vonj le első pillantásra messzemenő következtetéseket, és ha elég nyitott vagy, a görög a philoxenia-t (vendégszeretetet) itt is megtalálod.

CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL és Görögországról

Thirasia – Menni, vagy nem menni?

Az első santorini utazásaimat letudva egyértelműen kerestem a sziget számomra felfedezésre váró arcát, így a „kistestvér” Thirasia szigetének meglátogatása bakancslistásnak bizonyult. A hogyan és mikéntek azonban nemhogy csökkentek volna Santorinire érve, de már az is kérdőjelesnek bizonyult, ami eddig világos volt, mint a nap.

Hogy Thirasiára napi háromszor megy hajó azt maximum az ilyen-olyan tripadvisor fórumokról sejthetted, arról pedig ne is álmodj, hogy egy épkézláb menetrendet találsz hozzá az interneten.

CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL és Görögországról

Így aztán lesz, ami lesz alapon, úgy döntöttem a 2. reggelemen a fővárosból Oiába utazok, ahol a majdnem 300 lépcsőfokot lemászva az Ammoudi-kikötőben próbálok szerencsét.

A kb. fél 10-es érkezésemmel korainak tűntem. Még a szamarak sem állták útját leereszkedésemnek, de mint az a kikötőben kiderült, mégsem érkeztem eléggé időben. A Thirasiára tartó első hajó ugyanis 8 óra magasságában startolt és mivel sok választásom nem volt, csak a deles járat maradt opció, hogy betegyem a lábam a szemben álló, oly közelinek, mégis oly elérhetetlennek tűnő szigetre. Persze a kiránduló hajók a többféle megállóikkal akár szintén nyertesek lehettek volna, de miért fizessek be egy kirándulásra, amiből engem valójában csak egyetlen dolog érdekel.

A várakozási idő végeláthatatlannak tűnt, pláne egy Ammoudi kikötőben, ahol néhány tavernán és mondjuk egy kávézón túl nem sok mindennel tudod elütni az időt, de a két és fél-három óra itt tartózkodás éppen elégnek bizonyult, hogy görög vendéglátóim visszalopják magukat a szívembe.

Az érzéseimre bíztam megvárom-e a hajót, vagy amint lehet, visszaszökök a festményszerű Oia-ba, de amilyen érdeklődéssel a görögök körülzsongtak, hogy honnan jöttem, merre tartok, meggyőztek, hogy megéri maradnom.

Így üsd el az időt és juss némi infóhoz, ha már nem érkeztél elég tájékozottan

Ammoudi más időszámítás szerint él lent, mint, amit a luxus városok képviselnek fent és a szimpatikus atmoszféra kétségkívül maradásra csábított, azzal együtt, vagy annak ellenére, hogy a Thirasia-i kalanddal kapcsolatban még mindig szkeptikus voltam.

A gondolkodás mellett sok minden belefért az időmbe. Például egy séta a félig kitaposott, feketés-vöröses úton, amivel másik megvilágításból is szemügyre vehettem a kaldera szélén ágaskodó fehér házakat. A kikötő pásztázása turisták után kutatva, akik velem együtt Thirasia vasárnapi felfedezése mellett döntenek.

A kiszemeltjeim hamar meglettek egy angol túrabakancsos pár személyében, habár az ő szemükben is több kérdőjelet láttam a nap alakulásával kapcsolatban, mint amit ebben a helyzetben megengedhettem magamnak.

A türelem rózsát terem. A kikötőbe görögök kezdtek el befutni bőröndökkel, de volt, akinél még egy benzines kanna is az úti csomag részét képezte. Az egyik hátizsákos görög a korábban kiszemelt angol útitársaimmal elegyedett beszélgetésbe.

Jó turistaként (na nem azért, hogy hallgatózzak), közelebb húzódtam, de a lényeges információkról úgy tűnt talán mégiscsak lemaradtam. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát…, eljött az ideje, hogy kérdezzek, ezért görög barátunkat arra kértem, ismételje meg, amiket az imént mondott.

Több sem kellett neki, szónoklatba kezdett, és egyről a kettőre úgy éreztem, ennek az egész Thirasia sztorinak se eleje, se vége.

Edit, már megint mibe keveredsz?

A kérdések, hogy miért akarunk mi erre az izolált szigetre utazni, ami éppen megpróbál a turistáktól távol maradni, és, hogy vasárnap lévén semmilyen közlekedés nincs a szigeten, az utolsó hajó pedig 4 óra múlva startol Thirasia másik kikötőjéből, nem motiváltak túlságosan, hogy ragadjam meg ezt a soha vissza nem térő lehetőséget. De emberünk mondandója végén mégiscsak elsütötte, hogy ha gondolom, csatlakozzak hozzájuk, ugyanis ő ismerős a szigeten és öten már egyébként is oda tartanak, hogy néhány óra alatt felfedezzék ezt az elfeledett világot.

Első hallásra már megint nem tudtam, mibe keveredtem, és azt sem tudtam eldönteni mi az ijesztőbb, elmenni egy szigetre egyedül, ahol még közlekedés sincs, és ahonnan valahogyan illene visszajutnom ugyanazon a napon, vagy csatlakozni vadidegenekhez, akik fene sem tudja, hogy egy kihalt szigeten hová akarnak magukkal vinni.

Detektív kutyaként szimatoltam a körülöttem lévő embereket és a lehetőségeket, ezért ismét közelebb húzódtam az információs központnak is betudható göröghöz. 4 fiatal társaságában volt, két holland, egy angol és egy görög, majd ismét elismételte ajánlatát, melyből már nyilvánvaló lett, valamiféle idegenvezetővel van dolgom.

A „Mennyibe kerül?” kérdésemre nevetni támadt kedve és az ajánlat úgy hangzott, hogy majd a végén meglátom, nekem mennyit ért.

Ám legyen, egyszer élünk, elfogadtam a meghívást és úgy döntöttem velük tartok, így a hajó befutása után a koordinációjuk alá bíztam magam.

Át a túlpartra

Hajójegyet nem vettünk. Dimos – újdonsült idegenvezetőnk – mindent intézett. Útközben felvilágosított arról is, hogy a kikötőben már egy kocsi vár minket, amiből már csak éppen az a benzin hiányzik, amit mi viszünk neki, ugyanis ki tudja miért, a szigeten még az egyetlen létező benzinkút sem működik.

Egyre kíváncsibbá tett ez a misztikus hely, és ahogy elkezdtem a 4 fiatallal, vagyis közülük, inkább az egyetlen görög Kostassal beszélgetni, a mi lesz, hogy lesz feszültség is egyre inkább távol maradt.

Néhány perc alatt már Thirasián voltunk és a Riva kikötőnél ért először földet lábunk, ahonnan a hajó, mint kiderült, tovább indult Korfos kikötőbe, ahonnan négy óra múlva a visszautat terveztük.

A misztikus Thirasia a misztikus meséivel

A kocsi, ami várt minket, inkább emlékeztetett egy lószállító járgányra, és ránézve kénytelen voltam ismét eltűnődni, megint mibe keveredtem. Mégis úgy éreztem, nincs visszaút, és mivel csapatunkhoz Dimos egy angol idős házaspárt is befűzött, úgy gondoltam, valahogy mégiscsak túlélem majd ezt a kalandot.

Akrilia volt az első állomásunk, az egykori falu, ahol a mai napig elhagyott barlangházak rengetegét találod, és amelyek felett egy nem hétköznapi, Szűz Mária templom a maga színes, díszített ajtóival és homlokzatával titkon várja a kíváncsi szemeket.

A templom zárva volt, de persze Dimos ismerte a kulcs rejtekhelyét, és valójában, mint kiderült, mindent tudott a mindössze 3-400 lakost számláló szigetről.

• A templomokról, amik a sziget két falujának köztemplomain kívül magánkézben vannak és évente csak egyszer, a templom szentjének napján nyitják ki kapuikat.
• A két falu ellentétéről, ami csupán annak köszönhető, hogy a sziget két papja más nézetetek vall.
• A színes házakról, amik szimbolizálják, hogy fiú, vagy lánygyermek született-e az otthonba, vagy, hogy egyelőre egy gyermektelen házaspár éli mindennapjait.
• Az akadozó vízellátásról, ami miatt minden ház mellett ott találod a kutat, ami végszükség esetén a lakók igényeit elégíti ki.
• A barlangotthonokról, amik, ha Santorinin lennének, már régen luxusszállodákká alakultak volna és még tömérdek történetet mesélt nekünk, amit egyetlen útikönyv sem regélhetne el szebben.

Úgy éreztem, a világ végén vagyunk és nem csak helyileg, de az időben is egy másik civilizáció korába repültünk.

Séta az esőben

Ha önmagában nem lett volna elég rejtélyes az első megállónk, a Thirasia felett gyűlő sötét felhők garantáltan egy szellemsziget világába vezettek.

Miután mindent jól szemügyre vettünk és a semmi közepén újra a sziget időszámítás előtti taxijára vártunk, az eső is eleredt.

Bőrig áztunk, mire taxisofőrünk befutott, de meg kellett bocsássuk neki, ugyanis kiderült, hatalmas és nem mindennapi esemény napján érkeztünk, amiben ő kulcsszerepet játszott. A szigeten esküvőt tartottak, ahová egyértelműen a két falu apraja-nagyját hozni-vinni kellett, és valljuk be, naná, hogy ez volt fontosabb, mint a kíváncsiskodó turistákat transzportálni A-ból B-be.

De emberünk, kisebb késéssel még így is megérkezett és tovább vitt minket a „fővárosba”, Manolasba, ahol szintén meglestünk egy templomot és a kihalt utcákon, az esőben bandukolva, Dimos történeteit hallgatva kezdtük meg utunkat a kikötő irányába.

Hiába az elveszett világ, görög földön ez a kirándulás is csak egy jó nagy eszem-iszommal zárulhatott, habár tény, mindezt nem egészen ott sikerült megejtenünk, ahol Dimos elsőre tervezte.

Még mielőtt a magasból ereszkedésnek indultunk volna, a helyi „Different” tavernát kereszteztük és amennyire kihalt volt a sziget, annyira nagy meglepetésként értek itt minket a turistáktól hangos asztalok.

Persze ne túlozzunk, és ne egy Andrássy úti forgatagra gondolj, de tény, hogy a családi taverna a maga kb. 30 vendégével totálisan beúszott.

Mit tehettünk volna, kopogó szemeink még kénytelenek voltak bírni a távolságot, amíg a 270 lépcsőfokkal a kikötőig megbirkóztunk.

A kaldera mélysége és a görög kikötői lakoma

Az eső elállt és immáron napsütésben közeledtünk Korfoshoz, amelynek színei, mint a pokol sötétsége húztak maguk felé.

Dimos fentről megfigyeltette velünk a víz színét, mely a parttól néhány méterre azonnal mélykékké változik és elmagyarázta, a kaldera mélysége 400 méter, ne csodálkozzunk hát az éles színátmeneten.

Santorini fehér házai csak úgy csillogtak a túloldalon. A lépcsőzés Korfos kikötőjébe pedig erősen az Oia-Amoudi lefelé útra emlékeztetett.

A kikötő talán a sziget leginkább turistásnak mondható része. Itt kötnek ki a kirándulóhajók, felsorakozik néhány egyszerű taverna és itt még szuvenír árust is találsz.

Egy Dimos által ismert tavernába tértünk be. Néhány híres Santorini paradicsomkeftedesre és borra a vendégei voltunk, aztán, ahogy az már csak lenni szokott további görög finomságokkal töltöttük asztalunk.

Tzatziki, gemista, cukkinilabdák, saganaki, de még egy jó kis csicseriborsó leves is helyet kapott közöttünk és miközben fáradtan és derűsen tömtük a bendőnket kicsit már felszabadultabban eszmecseréztünk.

Fejenként 11 €-s végszámlánkért „mozgásban korlátozott” személyekké ettük magunkat és inkább időben hajónkhoz indultunk, mert a futást senki nem kockáztatta volna ilyen mennyiségű görög ebéd után.

Ahol még Angelina Jolie is megfordult

A visszaúton Kostas szórakoztatott és Thirasia rejtett, csak hajóval, vagy helikopterrel elérhető Angelina Jolie és Brad Pitt, valamint egyéb hollywoodi hírességek és királyi családok által látogatott luxusvilláját is megmutatta, ami vöröses-barnás design-jának köszönhetően úgy olvad a sziget képébe, hogy szinte észre sem veszed.

De a görög udvarlása is megért egy misét. Hazáig ostromolt, hogy Oia-ból együtt nézzük a naplementét, ezért aztán mikor kikötöttünk, megegyeztünk, hogy én az edzést preferálva lépcsőn, ő a kényelem útján motorral emelkedik a kikötő fölé, majd a „narancssárga háznál” találkozunk.

CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL és Görögországról

A romantikus Oia naplemente

A nap már majdnem lement, mire kétembernyi szabad helyet találtunk a „romantikus” naplementéhez a több száz másik kíváncsi szempárral, de a látvány ennek ellenére is nehezen volt leírható. Oia naplementéje méltán világhírű, még ha azt is hinnéd ez is csak amolyan marketingfogás.

Sokáig ültünk még a rózsaszínbe és narancsba burkolózó kék ég előtt, majd amikor egyre több lámpás gyertyaként gyulladt fel Oia körül egy fagyizós sétára indultunk. A pisztácia fagyi mennyei volt, a beszélgetés kellemes, a látvány pazar és a világ egyik legromantikusabb helyén a romantikus tündérmesének talán itt folytatódnia kellett volna, de van úgy, hogy az ember egyszerűen tudja, ez a történet itt mégis véget ért.

Az ablakból integetős buszos búcsú megtörtént, miközben a kerekek Fira felé vették az irányt és hálát éreztem, hogy az élet megint írt nekem egy újabb kalandot.

Hogy megéri-e néha nyitnod kicsit a világra? Nos…láthatod…

Kövesd továbbra is a Travel Kollázst, ha további történetekre vagy kíváncsi Krétáról és Görögországról.