Krétai kaland 24. Rész

Amikor a szíved még a világ, számodra legszebb helyén is darabokra törhet.

Hát pont így történt. És eszem ágában sincs nagy és érzelgős szappanoperákat gyártani, de azt mondják, amit egyszer elkezdtünk, azt be is kell fejezni.

A krétai kalandom pedig egy olyan ponthoz ért, amikor mindegy hány halászhajó ringatózik a kikötőben, mindegy hány görög kávé gőzölög az asztalomon és éppen talán az sem számít hány új görög szóval tudok előrukkolni a hétköznapjaimban. Egyszerűen csak szomorú vagyok. Szomorú a szó legőszintébb értelmében.

Ugyanakkor hálás. Hálás, mert amikor a saját érzelmi zűrzavarodban képtelen vagy rendet tenni, akkor az élet úgyis segítségedre siet, hogy mindent elrendezzen.

Egy üzenettel indult: “11-re Rethymnoban vagyunk.” Milyen boldog voltam. Legalábbis a 2 nappal ezelőtti boldogságom még nem tűnt tova. A kapcsolat kategóriája: “barátok”, az érzelem: “szerelem”, legalábbis egyik fél részéről biztosan. És valójában? Mit változtat a saját érzéseden, ha ismered a másikét? Egyik nem másiknak függvénye. Persze könnyebb, ha tisztában vagy vele. De hogyan lehetnél, ha ő saját maga sincs? Ördögi kör ez. Az idő pedig, amit ennek latolgatásával töltesz, mind elvész.

És hiába. Szeretek szerelmes lenni. Az életbe, a munkámba, a családomba, a barátaimba. Oh igen. Gyakran magába a szerelembe is.

Aznap reggel piac volt napirenden. Nem hagytam ki, pusztán a görögék érkezése miatt.

Persze kicsit jobban szedtem a lábaim, mégis mindent megszereztem, amire szükségem volt.

Mandarin, gránátalma, avokádó, saláta, zöldségek, tea, graviéra és feta is került a szatyorba. Nem volt olyan jó vásár. Vagy csak még mindig nem vagyok elég jó az alkudozásban?

Alig értem a hostelbe, hamarosan már P. és a görög is a közös terasz kanapéján gubbasztott.

Öröm volt látni őket ismét. A szokásos kávézónkba indultunk. Tavlit játszottunk, görög kávét ittunk, miközben a görög arról filozofált, vajon jobb-e neki egy kapcsolatban, vagy jobb, ha szingliként éli az életét.

Mit mondhatnék? A barátnőm szerint egy ilyen kérdés után a válasz egyértelmű…és egyébként is, lehet, hogy ezt nem velem kellene megvitatnia?

Ki tudja, én már annyira nem is voltam meglepve. Ez csak egy volt a sok millió ennél furább hasonló kérdés közül.

És nyilván, nem is ez tett igazán padlóra.

Sokkal inkább, amikor a filozófia valóságos testet öltöt. A fiúk beköltöztek a hostelbe. Én meg csak győztem kapkodni a fejem, amikor ők maguk sem tudták eldönteni, melyik dalos pacsirtára repüljenek. A játék egyszerre megmosolyogtatott, majd elszomorított. Megmosolyogtatott, mert kb. 10 évvel ezelőtt láttam utoljára ilyet, és elszomorított, mert nem értettem, közel 30 évesen, hogyan kerülhetek én is bele.

Nem féltékenységről szólt ez. Legalábbis nem a szó negatív értelmében. Szerettem a görögöt. Már két éve. Nyilvánvaló volt. Az is, hogy ő addig szeret, amíg a távolság megfelelő mennyiségű hiányt táplál számára irántam. De ez nem szerelem. Tudom.

Ugyanakkor sosem féltem, hogy elveszítem. Hiszen csak úgy, mint senki más, sosem volt a tulajdonom. Éppen ezért a féltékenység, mint olyan, a szememben mindig is értelmét veszítette.

De tudod, van az szívbemarkoló érzés, ami az egódból fakad. Az egód, ami mégiscsak egy veszteségélményhez hasonlítja, amikor szeretted egyszerre megvonja addigi figyelmét tőled.

Persze hagyhatod, hogy ez maga alá gyűrjön, de végeredményben mindig rájöhetsz, semmi értelme.

Nem gyűrt maga alá. Nem volt kellemes, de egy érzés volt, amit tudni kell helyén kezelni.

Tűnődtem. Jó ötlet-e egy 7 személyes csapattal útra kelni, felderíteni az éjszakát? Belementem.

Annak ellenére, hogy tudtam, itt még valami hatalmas fájdalmat fog okozni.

Egy tavernában kötöttünk ki. Iszogattunk, eszegettünk, hallgattuk a görög zenét, koccintottunk az internacionális találkozónkra és miközben egész jól éreztem magam, annak is szemtanúja lehettem, hogyan bonyolódik bele a görög egy újabb románcba valakivel, aki történetesen nem én vagyok.

Nem a lánnyal volt gond. Ugyan. Egyrészt kedves, aranyos teremtmény volt, másrészt végülis bárki más lehetett volna. És talán nem is igazán a flörttel volt a gond. Sokkal inkább azzal, hogy két év alatt most először jutottam el a pontra, amikor végleg zárnom kell ezt a történetet.

Persze, hogyan is tehettem volna ezt meg ott és akkor? Szürreális volt az egész. 2 napja még egész máshogy állt a kapcsolatunk, de tudod, hogy van ez, gyorsan változik a világ. Vagy csak megint rossz mozira fizettem…

Szerencsére ketten indulni készültek, így jobbnak láttam hamar csatlakozni hozzájuk. A görög maradt, a lány maradt és még ketten a társaságból.

A hostelben első utam Marjut szobájába vezetett. Iszonyú jó érzés volt, hogy valakivel minden fájdalmam megoszthatom. Nem is tudom, mi lett volna enélkül velem.

Oh, és az ezt követő éjszakám…az igazi tragédia. Ha 10 percet aludtam, talán túlzok és sikerült megkoronáznom mindezt egy hajnal 3-as toalett látogatással, amikor a többiek épp haza érkeztek mulatságukból.

Nem mondtam semmit. Illedelmesen jó éjszakát kívántam.

Aztán alig vártam, hogy világosodjon. Az első gondolatom az volt, hogy Chanáig menekülök. Majd mégis a maradás mellett döntöttem.

Reggel még teát is főztem a leányzónak. Nem volt neki. Megsajnáltam. Aztán fél füllel hallottam egy beszélgetésből, hogy a fiúkkal egy szobában aludtak. Hmmm…tulajdonképpen ez sem lepett meg.

A kikötőbe mentem. Aztán a kávézóba a parkban.

A görög elkezdett keresni. Nem akartam vele lenni. Egyetlen dolgot mondtam neki, hogy pusztán egy rövid időre szeretnék vele beszélni.

Aggódott. Vagy valami olyasmi.

Nagy nehezen találkoztunk. És igen, tényleg egyetlen dolgot mondtam.

Hogy nem tudok a barátja lenni, legalábbis addig, ameddig szeretem, biztosan nem.

Nem hitte el. Vagyis úgy csinált. Pedig, csak a hülye nem látta, hogy két éve szeretem.

De ő nem. Neki még mindig más van a fejében. Vagy mások? Már nem is emlékszem.

És miközben a tengerparton ülve, a világ legszebb helyén, ugyanakkor darabokra hullva éreztem magam, tudtam egyszer még hálás leszek, hogy itt és most egy jó időre búcsúzom tőle.

Hogy a fájdalom meddig tart? Hogy ez az ország, ez a sziget, a pálmafák, a tengerpart lehet-e gyógyír a szerelmi bánatra?

Hiszem.

Hiszem, hogy minden fájdalom értünk van és nem ellenünk.

És, mint ahogy a kedvenc idézetem szól, mely szerint

“A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjászületéshez.”

Úgy ezen a szigeten, hamarosan én is újjá születek.

Mit hoz még a krétai kaland? Hol marad a happy end?

Kövess továbbra is. A krétai kaland folytatódik…

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .