Krétai kaland 34. Rész

Az utolsó napok a béke és boldogság szellemében teltek.

Utoljára próbáltam magamba szívni minden szépséget, amit Kréta és Rethymno az elmúlt hetekben adott.

Bárányfelhők persze bőven akadtak, de valahogy pont úgy, mint a legszebb tündérmesékben, a dolgok egyszercsak mégis jóra fordultak.

Csatlakozz a “Krétai kalandok” csoporthoz, ha még több infó, érdekesség, látnivaló érdekel Krétáról.

Az egyetemen már csak egy nagy teszt várt rám, amit sem könnyebbnek sem nehezebbnek nem éreztem az előzőnél, de, hogy milyen eredménnyel teljesítettem, csak a januári vizsgaidőszak befejeztével derül ki.

Látod, már csak ezért is érdemes visszarepülnöm. 😅

Na meg persze a munka miatt is, amire úgy tűnik, mostmár tényleg számíthatok és ahol rám legalább annyira számítanak, mint ahogy én rájuk.

🤝Az utolsó hét azért még ezredszer is megkérdőjelezte a januári visszautazásom, de minden jó, ha a vége jó, leendő főnökömmel az elutazásom előtti fél órában még egyszer, utoljára kezet ráztunk.

Óriási pillanatok voltak ezek. Pláne, hogy ismét egy héten keresztül vártam telefonhívását, mire végülis az utolsó vasárnapomon, egy SMS-ben tette fel: “Mikor indulsz holnap?” – kérdését.

Bármennyire is abszurd, ezzel mégis feltette az “i”-re a pontot és innentől kezdve madarat lehetett volna fogatni velem.

Találkozónkon már arról beszéltünk, milyen feladatokat szán nekem és, hogy mit tanulmányozzak át, mire visszamegyek, én pedig erőteljesen lobbiztam a későbbiekben aláírni kívánt szerződésemért, ami természetesen görög nyelvűsége miatt igényelni fog némi Google fordítót, de azért ne gondold, hogy pont ez fog kifogni rajtam.

Megbeszélésünk széles mosolyú bemutatással ért véget az irodában állomásozó kollégáknak, majd életemben először Mr. Főnök is mosolyra derült, miután elsütötte a poénját, mely szerint: “Edit a Thomas Cook-nál dolgozott, most pedig azért jött, hogy minket is csődbe vigyen.” 🙈😅

Egyelőre a környezet tetszett, a munkatársak szimpatikusnak tűntek, de nyilván, lehet, hogy két hét múlva felszállok ugyanarra a repülőre, amivel érkeztem.

A visszatérést illetően azért akadt más kétely is bennem az elmúlt időszakban.

Elkezdtem félni az egyedülléttől. Nem azért, mert ne tudnám, mindenhol emberek vesznek körül és bárhol bármikor akadhat társaságom, de tudod, hogy van ez. Az ember mégiscsak vágyik legalább egyetlen egy emberre, aki a közelében van, és akivel megoszthatja minden baját, titkát, örömét, miközben a másik még meg is érti őt.

A hostelben Igor lett a hozzám legközelebb álló bajtárs, aki történetesen az új horvát recepciós fiú volt, és aki a dolgok akkori állása szerint úgy tűnt, már nem fog itt várni, mikor visszatérek.

Pedig tényleg összebarátkoztunk az elmúlt hetekben. ☝️Nem, nem. Még csak véletlen sem akarunk egymástól semmit. Még mielőtt félre értenéd.

Igor lustaságát legyőzve sétált el velem Rethymno keleti partjai felé, csakhogy végre közelebbről is szemügyre vegyek egy kis templomot és, hogy két hónap után végre az erődöt se csak egyik oldalról lássam.⛪️

Habár a sétát, ami minden volt csak nem hosszú, ő igenis fárasztónak találta, velem együtt örült, hogy útközben új strandokra leltünk, amik bár kevésbé szépek, mint a kikötő nyugati oldalán elterülő finom homokos partszakaszok, de talán a nyári csúcsban itt nem lógnak a napernyőkről is emberek.🏖

Igor legalább annyira volt szomorú, hogy Írországba megy, mint én.

Úgy tűnt végre ráleltünk egymás barátságára, ami folytatódhatna, ha visszajövök és két újdonsült rethymnoi lakosként együtt fedezhetnénk fel a várost, vagy ha nem is, legalább számíthatnánk egymásra.

Aztán az indulása előtti napon a szomorú búcsú vidám fordulatot vett, és Igor azzal állt elém, mégis marad, nem utazik sehova, és itt lesz, mire visszajövök kedvenc krétai városomba.

Ismét fülig ért a szám, és valószínűleg a hostel tulajdonosa, Manolis sem véletlen, hogy maradásra kérte.

A visszatérésem gondolata lassan már tényleg szivárványban úszott és tényleg olyan volt, mintha a következő másfél hónapban arra kellene várnom, hogy “haza térjek”.

Igorral többször mentünk el ebédelni Stellához, de a búcsú ebédet az Othonas nevezetű étteremben, Rethymno óvárosának főutcáján töltöttük.

Túl turistás hely volt, hogy magamtól bármikor is beüljek, elvégre az olyan helyek, ahol az utcáról piócaként próbálnak becsábítani sosem voltak a kedvenceim, de feltételezéseimmel ellentétben, egész jól éreztük magunkat.

Ha jobban meggondolom, most decemberben az egyetlen turisták mi voltunk az étteremben mégis nehéz volt szabad asztalt találni náluk, hiszen szinte mindent elleptek a helyiek.

Miközben faltuk a favát, a ház salátáját, a sült krumplit és a saganakit, Igorral újra azon elmélkedtünk, hogy vajon hogyan lehet, hogy a látszólag 16-18 éves fiatalok tömegesen töltik ilyen helyeken vasárnapi ebédjüket, és még csak meg sem kottyan nekik, hogy a számlát kifizessék, holott feltételezhetően nekik is csak zsebpénzük van, mint magyar korabeli társaiknak.

A magyarázatom továbbra is abban állt, hogy míg a magyar fiatalok a McDonald’s-ban költik szüleiktől kapott pénzüket, addig a görögök a tavernákban, éttermekben, kávézókban. Pláne, hogy árak tekintetében sem járnak rosszabbul.

Ebédünket újabb városi sétával vezettük le. Nem mentünk messzire, viszont végre életemben először bekukkantottam a Neratze mecset falai közé, ami bár a velenceiek templomaként, és kolostoraként született, a törökök idején, mint ahogy az már csak lenni szokott, mecsetté alakult, ma pedig zenei konzervatóriumként különféle zenei előadásoknak ad otthont.

A kapu nyitva állt, mi pedig bementünk. A lélegzetem elállt a gyönyörű belső tértől, ahol éppen egy karácsonyi előadást próbáltak, és azonnal eldöntöttem, hogy ha rethymnoi lakos leszek, szép ruhában felöltözve biztosan ellátogatok még a későbbiekben egy itt játszódó produkcióra.

Utunkat a Mikrasiaton tér felé vettük, ahol már javában készült a jégpálya, csakhogy a helyieknek is jusson valami a tél érzéséből, ha már a decemberi időjárás továbbra is inkább tavaszias arcát mutatta.

Az utolsó napomon aztán még Igor nélkül, egyedül is útra keltem kicsit és bejártam kedvenc utcáimat a városban, valamint lesétáltam egészen a kikötő végéig, ahol éppen a tesztjelleggel működő Sea Speed komp állomásozott, ami ha minden jól megy, ezentúl Pireus-Santorini-Milos-Rethymno között nyújt majd összeköttetést.

Ez volt az első alkalom, hogy a yachtok és kiránduló hajók között sétálgattam, pedig innen ismét egy másik szögből terült elém az egész város.

A tenger a strandon óriási hullámokat vetett, a felhőkkel tarkított napsütés viszont úgy színezte a vizet, hogy ismét más portrévá varázsolja a tájat szemem előtt.

A hostelbe visszafelé hangos karácsonyi dallamokat hallottam és egy nem egészen egyértelmű old-timer-Vespa-karácsonyi utcai forgatag kellős közepébe csöppentem.

Talán én voltam az egyetlen, akinek fogalma sem volt, mi köze a karácsonynak ezekhez a járművekhez, de úgy döntöttem, ezt a rejtélyt már nem is akarom ebben az évben megfejteni.

A hazautazásom napján a görög mèg jelentkezett, csak úgy mint az utolsó napok mindegyikén, és bár találkozni már nem akartam vele, békével zártuk beszélgetésünk.

A krétai kalandom több volt, mint egy élmény. Izgalom, nevetés, sírás, feszültség és megkönnyebbülés, valamint megannyi ismeretlenből lett ismerős helyzet és ember színes egyvelege.

Nem terveztem, csak alakult, és ha valaki a tavalyi év végén azt mondja, ez vár rám egy év múlva, valószínűleg kinevetem.

Hamvas Béla szavaival élve: “Amikor nem tudod mi lesz, akkor kezdesz el élni” – Én ezen az úton azt hiszem, életemben először, tényleg elkezdtem.

Hogy hogyan alakul a folytatás, jövőre kiderül. Addig ne felejtsd el csekkolni a nyugat-krétai útleírásom itt, ha te is szívesen ellátogatnál a szigetre, valamint

Csatlakozz a “Krétai kalandok” csoporthoz, ha még több infó, érdekesség, látnivaló érdekel Krétáról.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..