A görög nyelvvizsga után és szabadságom, vagy legalábbis felfüggesztett munkaszerződésem utolsó napjait kihasználva, az ünneplésé volt a főszerep. Mi más, ha nem egy krétai kirándulás, egy újabb krétai kaland húzhatta volna mosolyra a számat, akkor, amikor már javában gyomorideggel forgolódtam éjszakánként nyitott ablakos mastabas-i (Mastabas = Rethymno egyik városrésze) házam falai közt.

A munkára gondolva továbbra sem tudtam lenyugodni, de a tudat, hogy oly sok sikertelen próbálkozás után eljuthatok végre a hippi paradicsom Matalára, egészen felvillanyozott.

Autóbérlés görög módra

A hosteles fiúk, Igor és August nehezen jutottak dűlőre, vajon velem akarnak-e tartani, én azonban hajthatatlan voltam. Ioseph, a hostel tulajának fia volt segítségemre, hogy kinyomozzam annak a filléres autókölcsönzőnek a számát, akiket vendégeiknek szoktak ajánlani és örömtől ittasan eresztettem meg egy telefont feléjük.

CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL.

Persze felejtsd is el, hogy bármilyen hivatalos köröket futsz egy ilyen párbeszéd során. Miután Mama felkapta a telefont és rájött, hogy angolul nem vergődünk zöld ágra, fülsüketítő έλα-val (ela-gyere) jelezte a családi business fejének, vagyis fiának, hogy jöjjön a kagylóhoz.

Hogy is kell Görögországban vezetni?

A legkisebb autót rendeltem és a Four Martyrs tér mellett beszéltünk meg találkozót szerdán, 8 órára. Valójában az időpontot már kimondani is féltem, elvégre ki az, aki Görögországban bárhová is elindul ilyen hajnali órákban, de minthogy a szigeten szerzett vezetési tapasztalatom egyenlő volt a nullával, eszem ágában sem volt a legnagyobb forgalomban indulni.

A fiúk idő közben a csatlakozás mellett döntöttek, nekem pedig a munka mellett a vezetéstől további gombócokat kellett legyűrni a torkomon. Vajon, hogy veszem fel a görögök őrült vezetési stílusát? Vajon, hogy találok ki egy városból, ami olyan, mintha csak egyirányú utcákból állna és vajon nem gurulok-e visszafelé majd azokon a függőleges utcákon, amiknek a végére direkt tettek egy stoptáblát, hogy az ilyen kevésbé magabiztos, görög utakon először próbálkozós sofőrök idegein táncoljanak, mint én.

Habár az izgalom nagy volt, ahhoz több kellett volna, hogy bármitől is elriasszon. Madeirán már igazán profi sofőr vált belőlem és egyébként is úgy tanultam, hogy arra induljak, amerre a félelmeim vannak, így hát szerda reggel úgy pattantam a kis Hyundai ülésébe, mint aki egész életében erre vágyott.

Πάμε! – Irány Matala

Az ablakra felszereltem a kis telefon tartómat, belőttem a GPS-t Matala irányába, és a fiúk társaságában egy πάμε-ra (pame-gyerünk) zendítve kezdtem el követni a kijelölt útvonalat.

A terv szerint túl sokat nem kellett volna a városban kanyarogni, hogy kijussunk a főútra, de ugye nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy már az első kanyart sikerült benéznem, aminek hála legalább egy rethymno-i városnéző túrára is elvittem utasaim.

Még a tenyerem is a kormányra izzadt mire kijutottunk a városból, onnantól azonban megállíthatatlanul süvítettek az olajfák mellettünk.

Megálló Spiliben

Na és persze mit érne egy krétai kirándulás, ha nem állnál meg egy-egy kávészünetre? Igorék még sosem jártak Spiliben, a helyes kis oroszlánfejes szökőkutakkal tarkított hegyi faluban, ahová anno M. vitt magával, ezért aztán nem volt kérdés, hol hajthatnánk fel első feketénket.

A falu éppen csak ébredezett érkezésünkkor. Egyesek a kis üzletek nyitására készültek, mások freddo espressot szürcsölve szálltak be munkásautóikba és a Καλημέρα-k (Kalimera-Jó reggelt!) vidáman harsogták be a mesetelepülést.

A nap már ragyogott, és a spili-i levegő pont olyan friss volt, ahogy emlékeztem rá. A magas dombok és sziklák itt még a legnagyobb kánikulában is gondoskodnak róla, hogy egy kardigánnal többet viselj, pedig acélos büszkeséggel emelkednek föléd, mintha éppen ettől akarnának megóvni.

A kutakhoz mentünk. Oda, ahol a Fehér-hegység forrásaiból érkező víz csobogásának hangja szinte vetekszik egy kellemes koncert élményével.

Hiába a korai érkezésünk, nem voltunk egyedül és a kávézók teraszai is hívogattak már.

Többségében helyiek eszmecseréztek, bár akadt egy-két turista is, akik ki tudja honnan cseppentek az utazók számára ekkor még meg nem nyitott Kréta vidékére.

A kávézó, ahol nem akármilyen vizet szolgálnak fel

A kávézóban helyet foglalva görög felszolgálónk 3 üres pohárral lépett az oroszlánfejekhez és teljes természetességgel nyújtotta át nekünk a forrás adta friss nedűt.

Elképedtem. Annyira imádtam a jelenetet. Csak semmi cicoma, csak semmi citromkarika a pohár szélén, mégis jobban esett minden korty, mintha bármelyik Michelin csillagos étteremben kóstoltam volna.

A frissen gőzölgő zaccos görög fekete mellé persze ajándék κουλουράκι is dukált (koulouraki-édes, görög, omlós keksz) és ha mást nem, ezzel biztosan kompenzálásra került az az egyetlen hiányosság, hogy némi technikai malőrnek hála vaksötétben kellett használnunk a két betűst.

De tudod, hogy van ez. Utólag már úgyis csak a jó dolgokra emlékszünk.

Indulás és újabb kitérő Agia Galiniben

Mentünk még egy kört a faluban, de csak amolyan futtában, és még így is sikerült majdnem eltévedni, majd folytattuk utunkat a több, mint egy órára lévő Matala felé.

Ki gondolta volna, hogy a fiúk nyűgösebbek lesznek az úton, mintha kisgyerekekkel utaznál. Már éppen csak nem kérdezték meg minden kilométer után, hogy „Ott vagyunk már?”

A kedvükre téve, na meg inkább a sajátoméra, tettem egy kis kitérőt Agia Galini felé, a dél-krétai falu felé, ami murvafürtjeinek és halászcsónakjainak vibráló színétől már hónapokkal ezelőtt felírta magát kedvenc krétai településeim listájára.

A nyugodt település éppen olyan bájos volt, mint néhány hónappal ezelőtt és élveztem, hogy turisták híján csak görög szavak hangja csendül fel mindenhonnan. Egy-két kifejezést kiértve, a görögök latolgatására lehettél figyelmes, vajon, ki, mikor kezdhet újra dolgozni, és hiába volt szomorú a téma, az élet iránti szeretet és a szemekben megbújó mosoly még így is ott tündökölt a helyiek tekintetén.

A furcsa Dél-Kréta

Célunk mondhatni közel volt, mégis egy örökké valóságnak tűnt a kicsit több, mint 30 perces út Mataláig. A vezetésbe egészen belejöttem, már-már élveztem, mint egy majálison a dodgemezést, leszámítva, hogy a furcsa hangok arra engedtek következtetni, kis járgányunk nem bírja a motorfékezést.

Érdekes volt ezt a részét szelni Krétának. Kicsit, mintha egy másik szigetre kerültünk volna, ahol a Líbiai-tenger mellett fóliaházak tömege uralja a látképet és a mezőgazdaság legalább annyira húzó ágazat, mint a turizmus a sziget más tájain.

Keresztezve Timpaki-t, mindenhez lett kedvem, csak ahhoz nem, hogy oda költözzek és meglepődve tapasztaltam a kontrasztot a történelmi szépségekben bővelkedő északhoz képest.

A falura nézve nekem az „elszegényedett” jelző ugrott volna be először, pedig a kevésbé attraktív görög házak és épületek, valamint a helyiek bevételei között nem sok az összefüggés.

Timpaki-t a második világháború után a zéróról kellett újjá építeni, a németek megtorlásai ugyanis senkit és semmit nem tisztelve tették a földé egyenlővé a térséget, így aztán a velencei, vagy török építészet gyöngyszemei után kutatni errefelé pont olyan, mint tűt keresni a szénakazalban.

CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL.

Végre Matalán

Matalára érkezésünkkor a nap már magasan járt és hiába bújt néha a bárányfelhők mögé, nyárkezdő kánikula volt a levegőben.

Igyekeztem a kocsit minél közelebb leparkolni a parthoz, bár a fene sem gondolta volna, hogy közvetlen a strand mellett is beállhatnék az ingyen helyek egyikébe. Így aztán egy kis sétát nem sajnálva valahol a főút mellett álltam meg, ahonnan egyből indulót fújtunk a víz irányába.

A hippi hangulat már útközben is érződött és daloló, már-már nem egészen beszámíthatónak tűnő, színes leplekből ki sem látszódó hölgyemények árulták, messziről sem legális körülmények között, kiterített lepedőiken a rájuk leginkább jellemző portékáikat.

Matala fája

A falu bejáratánál fogadó több, mint 600 éves olíva fa törzsébe faragott szobor meglehetősen nagy hatást gyakorol az érkezőkre, és mint hogy mi sem mehettünk tovább kép nélkül a krétai és nem utolsó sorban rethymno-i művész, Spyros Stefanakis munkája mellett, nem győztük kattintgatni a képkockákat.

A 4 Olümposzi istent, Zeuszt, Dionüszoszt, Hermészt és Poszeidónt ábrázoló fa nemhiába Matala egyik jelképe, hiszen tényleg mágnesként vonzza a tekintetedet.

Habár éhesek, és szomjasak voltunk, a partig senki sem állíthatott meg minket és már alig vártuk, hogy a híres matala-i barlangok, ha nem is lakói, de legalább látogatói legyünk egy kis időre.

Matala – Strand és barlangok, nem egészen, ahogy képzeltük

A látvány éppen olyan volt, mint a képeken, habár a strand rendezettségéről és tisztaságáról inkább az elhanyagoltság jutott volna először eszedbe, a hatalmas fehér mészkőfal a benne kialakított üregekkel kompenzálta esetleges csalódottságod.

Egyből a barlangok bejáratához indultunk, ahol a kasszánál szembesültünk azok látogatásának igencsak borsos, 4 eurós árával. Hiába próbáltam alkudozni, vagy kihasználni a még érvényes egyetemi diákigazolványom, görög pénztárosunk úgy tűnt, hajthatatlan, és rajtunk akarja behozni a tavasszal kieső bevételeket. Szó se róla, hogy hibáztatnám. Csak a munkáját végezte.

A lekerített, műemlékként őrzött, több, mint 2000 éves üregek a keresztények, vagy rómaiak kezeinek munkáját dicsérték és kezdetben temetkezési helyekként szolgáltak, majd szépen lassan már egész lakható kis vájatokká formálódtak, így körbejárásunkkor akár a mészkőből formált ágyakon is álomra hajthattuk volna fejünket, ha túl fáradtak vagyunk. De nem voltunk, és ha nagyon őszinte akarok lenni, az itt-ott döglött madarak tetemétől, vagy a néha klausztrofóbiás érzésektől sem jött meg a kedvünk, hogy túl sokáig a barlangokban időzzünk és közösen jutottunk a megállapításra, hogy habár egyszer ezt is megéri megnézni Krétán, azért nem ez lesz a hely, ahová szenvedélytől fűtve visszajárunk, ellentétben a hippikkel, akiket a 60-as években alig lehetett elüldözni a területről.

CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL.

A matala-i vendéglátást is kipróbáltuk

A csúszós mészköveken óvatosan ugrálva, néha hegymászó stílusban jutottunk vissza a bejáratig majd a tamariskak (fa) mellett elhaladva a szemben lévő néhány beach bár és taverna között próbáltunk dönteni, melyik is legyen a mi helyünk.

A görög tavernások vendégre kiéhezett tekintettel szemeztek velünk, de végül mégiscsak azon a teraszon foglaltunk helyet, ahol úgy tűnt, a helyiek is sűrűbben megfordulnak.

A hideg gyümölcsturmix szinte egyben gurult le a torkomon és az árnyék megváltás volt a júniusi forróságban.

Hőség ide, vagy oda, közös megegyezéssel mégiscsak jobbnak láttuk tovább állni és a pancsolással egy másik helyen próbálkozni a matala-i strand helyett.

Matala másik arca

És tudod, milyen jól tettük, hogy tovább indultunk? Hamar rájöttünk, hogy Matala nem csak a barlangokból és a kevésbé attraktív strandjából áll. Egy nagyon helyes, színes falu is tartozik hozzá, ami bár sokak szerint csak egy „műhippi”, turisták kedvéért létrehozott illúziót kerget, mégis van valami bája a színes, vidám, falakra mázolt képeknek, a virágos autóknak és a különleges szuveníreknek, amik olyan különbözőek azoktól, amiket a sziget más részeiről vihetsz haza.

Úton a vörös homokos Red Beach-re

A meleg miatt nem tettünk le róla, hogy ma még strandolunk, és, mint hogy az útleírások egy Red Beach nevezetű strandot emlegettek a közelben, feltett szándékunk lett megtalálni a leírások szerint pirosban tündöklő homokos partot.

A GPS egyfolytában megtréfált, ezért egy helyi boltos véleményét kellett kikérni, hogy vajon autóval is el lehet-e jutni egy darabig a beach irányába.

Kikerekedett szemekkel és egy nagy όχι-t (ohi-nem) hallva egész bugyutának kezdtem érezni magam, hogy egyátalán felmertem tenni a kérdést, így hát mit sem sejtve, mi vár ránk, gyalog indultunk útnak felfedezésünk felé.

Visszakerültünk a partra, végig a tavernák és kikötő mellett haladtunk, majd a végét elérve és zsákutcába keveredve nem habozhattunk sokáig, hogy újabb segítséget kérjünk.

Kedvesen útbaigazítottak a görög tavernások, majd az egyre csak felfelé haladó lépteink egy keményebb túrát kezdtek sejtetni. Na, nem mintha nem lettünk volna edzésben, de amikor a nap még ülve is kiszívja minden erődet, a legkevésbé van ahhoz kedved, hogy egy hatalmas dombon húzódzkodj fel.

A lépcsők lassan elfogytak és kitaposott ösvénnyé váltak. Az útbaigazító táblákat igyekeztünk nem szem elől téveszteni.

Ahogy egyre csak felfelé haladtunk, Matala egyre inkább távolabbinak tűnt és a fehér mészkőfal a barlangjaival, valamint az előtte elterülő csillogó tengerrel elképesztő látvánnyá formálta a tájat előttünk.

Egy kerítést áthaladva már a Red Beach is betekintést engedett titokzatos szépségébe, de a magasból még igencsak távolinak tűnt a cél és a GPS szerinti 20 percet is inkább 40-nek saccoltuk.

Nem a tangapapucs terepe volt ez az ösvény és a fájós térdem sem szerette a lefelé vezető utat, arról már ne is beszéljünk, hogy az ásványvizünk igencsak fogytán volt, de azért a vak is látta, hogy megéri a verejtéket a más úton meg sem közelíthető paradicsomi part.

CSATLAKOZZ A “KRÉTAI KALANDOK” CSOPORTHOZ, HA MÉG TÖBB INFÓ, ÉRDEKESSÉG, LÁTNIVALÓ ÉRDEKEL KRÉTÁRÓL.

Üdv a paradicsomban

Leérve boldog hajótörötteknek éreztük magunkat, akik lakatlan szigetre bukkantak.

Csak mi voltunk, és egy pár, akik a strand nudista hírét meg nem cáfolva ádámkosztümben múlatták az időt, miközben én egy part menti félig elkészült tákolmány mögé bújva azt sem tudtam hova rejtőzzek egy szimpla bikinicseréhez.

Pedig itt aztán tényleg nem számított mit csinálsz, miben vagy, hogy nézel ki. Olyan volt ez, mint egy érintetlen part, valahol egészen a világ végén.

Matalához képest teljesen lenyűgözött és habár rendezettnek ezt a strandot sem nevezheted, a kristálytiszta víztükör, a fehér és szikrázó kék hullámok tánca teljesen rabul ejtett. Úgy pancsoltunk, mint a kisgyerekek és, ha nem félünk tőle, hogy egyszercsak ránk sötétedik, talán még órákig a hűsítő Líbia-tenger öleléséből töltekezünk.

Mindegy volt, hogy az egyetlen parton lévő büfét zárva találtuk, vagy, hogy a hírek szerint vörös homok inkább erősen barnaként hatott, ezt a helyet tényleg nehéz volt megunni.

Hegyi kecskeként vissza az autóhoz

A víz elég erőt adott, hogy visszafelé is megtegyük a hegymászós utat, sőt nagyon úgy tűnt, hogy letérve az eredeti csapásról, egy kicsit nehezebb ösvényen, hegyi kecskéket megszégyenítve jutottunk vissza kocsinkhoz.

Nem vállaltam a hazafelé utat, és úgy döntöttem, August néha számomra veszélyes vezetési stílusát már az anyósülésről szemlélem. Jelentem, túléltem és nemcsak, hogy egészben, de egy felejthetetlen krétai élménnyel zsebemben érkeztem vissza szeretett rethymno-i citromfás házam hűs falai közé, hogy aztán még megannyi krétai kalanddal gyarapítsam történetem folytatását.

Hogyan teltek a következő napok Krétán? Hová, milyen partokra vitt még utam a nyár folyamán? Kattints ide, a sztori folytatódik.