Talán fél 9 felé járt, mikor kinyitottam a szemem és energiával telve kipattantam az ágyból. A kapkodásnak halvány jelét sem mutattam. Így az 5. napra egész belejöttem a “nyaralok, nem hajt a tatár” hozzáállásba.

Búcsú Rethymnotól, irány Chania!

A bőrönd nagy része útra készen állt. Bár egy nap alatt nehéz lett volna teljesen összekuszálnom a csomagom tartalmát, azért a nyaralás felénél, a 3. szálláson éjszakázva neked is feladná a leckét a tiszta és piszkos ruhák szétválogatása.

Reggeli után, a szobát elhagyva épp elcsíptem Vasilist, amint a tavernát nyitotta és a bejáratot rendezgette. Vasilis nem tűnik egy érzelgős típusnak, engem mégis meghatott, ahogy búcsúzott. Azt mondta, ha bármi baj lenne Chaniaban az ismerősömnél, nyugodtan telefonáljak és menjek vissza hozzájuk. Azt hiszem valami ilyesmiről beszélnek, amikor a görögök vendégszeretét emlegetik.

Chania busszal? Így kezdődött

Újra be kellett buszoznom Rethymno központjába, hogy átszálljak a Chaniába tartó járatra és ez a rövidke út kalandosabbra sikerült, mint eredetileg terveztem.

Egy elcsatangolt Tokaji Aszú – Már csak ez hiányzott

Egyrészt a buszon fogadó tömeg között hamar klausztrofóbiás érzéseim támadtak, másrészt a le-, és felszálló utasok megkívánták, hogy ide-oda helyezzem azt a Tokaji Aszút tartalmazó duty free-s szatyorkám, amit 5 napja hűen cipeltem városról városra, hogy görög ismerősömnek a legnagyobb szeretettel adjam át ajándékként.

A nagy nyüzsgésnek és pakolásnak persze hamar meg lett az következménye. A buszról leszállva szinte azonnal éreztem, hogy ez az ajándékozás bizony ma elmarad, és a magyar borok királya, a görög ismerős helyett, valaki más vacsoráját ékesíti majd.

Nyilván ennyire könnyen azért nem adtam fel. Miután lógó orral bebaktattam az állomásra, hogy jegyet vegyek Chaniáig, azonnal visszafordultam abba az irányba, ahol elhagytam az előző járművet. Átkeltem az úton a szemben lévő buszmegállóhoz, gondolván, hogy mivel utolsó utas voltam és a busz mindjárt visszafordul, még van némi esélyem visszaszerezni a Tokaji Aszúmat.

Habár igazam volt, tényleg visszafordult és meg is állt, a nagy szerencse mégis elkerült. Az aszúnak hűlt helye sem volt az üres buszon, a sofőrnek pedig fogalma sem volt, miről beszélek…legalábbis igyekezett úgy csinálni.

Sebaj…, több is veszett már Budánál. Ennek valamiért így kellett történnie. Tulajdonképpen annyira szerencsétlennek éreztem magam, hogy majdnem hangosan felnevettem, miközben az állomáson várakoztam.

Hogy telt a buszozás Chania-ig?

A 11 órás chaniai járatra elég sokan szálltunk fel, de ismét sikerült lecsapnom a legelső ülésre. Szeretem ezt a helyet, mert premier plánban látom az utakat, a tengert, vagy éppen a görögök olykor kissé merész vezetési stílusát.

Az egy órás út ezúttal 6,80 €-ba került és olyan gyorsan elszállt, hogy arra sem volt időm, hogy izguljak a görög ismerőssel való találkozás miatt.

Pedig azért a vérnyomásom valószínűleg túllendült a megszokott 90-es tartományon…Már sokadjára találkoztunk, volt egy csomó közös élményünk és egyébként is tartjuk a kapcsolatot, de valahogy az összes találkozás alkalmával rágörcsölök a “mi van, ha nem értjük meg egymást” kérdésre.

Chania és az olcsó taxi

Chaniába megérkezve taxiba pattantam és már robogtam is a címre, amit időközben kaptam „a görögömtől”. (Neve is van, de az maradjon az én titkom) Ekkor döbbentem rá, hogy Görögországban jobban megéri taxizni, mintha otthon próbálnék ugyanezzel a lehetőséggel élni.

A távért, amit megtettem budapesti, vagy akár siófoki viszonylatban is több ezer forinttal rövidült volna meg pénztárcám, ehhez képest itt mindössze 5 euróért megúsztam a teljes menetet.

Habár ahhoz már lusta volt a sofőr, hogy a bejáratig cipelje kecses combajim, így az utca végéről még néhány száz méter megtételével kellett koronáznom érkezésem „a görög” lakása elé.

Jó újra látni

Már az erkélyen ült. Fülig erő mosoly pecsételte meg mindkettőnk arcát, amikor egymás szemébe néztünk, majd a lépcsőház ajtóban egy hatalmas ölelés kíséretében köszöntöttük egymást újra.

Az elkövetkezendő órák nem sikerültek túl bonyolultra. Pont, mint két barát, akik hosszú ideje nem látták egymást kiveséztük az elmúlt félév történéseit.

Nem is tehettük volna ezt máshol, mint egy igazán görögös helyen, ami Chania központjában csak arra várt, hogy kiszolgáljon minket.

Későebéd egy igazi görög kafenioban, Chania óvárosában

A Το Καφενείο-ba délután érkeztünk. Ebédidő és vacsoraidő a láthatáron sem volt, de mi éhesek voltunk. Márpedig, ha egy görögnek kopog a szeme, akkor biztos lehetsz benne, hogy megrendeli a fél étlapot. Így is tett. Ismerem már. Kedvesen mindig felajánlja, hogy válasszak, majd megkérdezi rábízom-e. Mi mást tehetnék? Legalább így garantált, hogy valami nagyon helyit egyek.

Persze görögéknél egy étkezés is máshogy megy. Mindenből egyet kérnek és mindenen megosztoznak. Ez athéni látogatásaimkor is feltűnhetett volna már, de csak itt, ebben a görög tavernában tudatosult bennem igazán.

Görög specialitások, amiknek te sem tudnál ellenállni

Na és, hogy ezen a napsütéses délutánon, a hűs fák árnyékában, mi volt a menü kettőnk számára? Képzelheted, hogy semmi diétabarát.

Kezdetnek egy hatalmas tál krétai saláta, ami a tetejére morzsolt mizithra sajttal határozott mozdulattal ütötte ki az eddigi kedvenc görög salátámat trónjáról.

Sorban őt követték a kis omlós cukkinilabdák, amiket a fasírthoz tudnék hasonlítani, és arról a főtt krumpliról se feledkezzünk meg, ami inkább sült volt és a görögöm szerint a vajat is lespórolták róla.

Ha mindezektől még nem pukkadtam ki, akkor megkóstolhattam a frissen sült, szinte sercegő olajban érkező pancettát, ami engem az oldalasra emlékeztetett egy kicsit vékonyabb kiadásban.

Tulajdonképpen majdnem mindegy volt, mit eszünk, az olívaolajat nem sajnáltuk semmire és le sem hagyhattuk semmiről. Mindig leesik az állam, amikor egy görög olívaolaj öntögetésbe kezd. Ilyen mennyiség mellett kár is bármire rálocsolni az isteni zöld folyadékot, elvégre akár pohárban fel is hörpinthetnénk az ételek mellé.

 

Zárásként egy helyi, krétai édességet, sfakianit szolgáltak fel, amitől garantáltan kiakadt volna a nem létező vércukormérőm. Bár a görögöm szerint nem volt rajta elég méz, szerintem fél decivel így is több jutott, mint amit szabad lett volna megennem.

Emlékeztetett a tejespitére a sütemény. Mintha egyszerűen levágták volna a tetejét és palacsinta kinézetűre formázták volna, illetve egy kis sajtos töltelékkel tették volna gazdagabbá.

Ezen a délutánon megtanultam azt is, hogy az ouzót jégre töltik és vannak, akik még plusz vízzel is felhígítják, illetve, hogy ebből az italból annyiféle ízesítés létezik, hogy laikusként elég nehéz kitalálni, melyiket is kellene fogyasztanod.

A görögök, akiknek játék az élet

Ez a hely elvarázsolt. Egyrészt az ételekre sem panaszkodhattam, másrészt szinte csak görögök ültek az asztaloknál és ők vettek körbe mindenfelől.

A kedvenceim még mindig az idősebb bácsik voltak, akik a bejárat mellett kávézva görög tavli játékukkal mulatták délutánjukat.

Irány Chalepa, vagyis Chania álítólag egyik legjobb városrésze

Miután világmegváltó terveinket mi is kibeszéltük a görög későebéd mellett, lassan tovább álltunk. Úgy döntöttünk a tengerparton végig sétálva, pont, mint ahogy érkeztünk Chania központjába, visszafelé vesszük az irányt és a görögöm kedvenc kávézójából nézzük meg a naplementét, ami a lakásához is elég közel van.

A séta hosszúra nyúlt, elvégre Chania Chalepa nevű városrészébe tartottunk. Oda, ahol Eleftherios Venizelos, a legnagyobb görög politikus múzeuma és egykori rezidenciája is áll.

Egy kávézó, amitől tutira könnybe lábad a szemed

Az Oxo Nou kávézóhoz eljutni kicsit olyan volt, mintha egy szellemvárosba tartanánk. Sem egy ember a közelben, sem egy épkézláb épület, ami emlékeztetne, hogy bárki is él ezen a környéken. Valószínűleg ez nem az a hely lett volna, ahová magamtól is eljövök.

Megérkezve nem volt kétség afelől, hogy a görög törzsvendég itt. Szeretem hallgatni, amikor egy ismerőssel nagy csevegésbe kezd. Hiába nem értem a mondatokat, mégis mindig összerakom, miről beszélhet.

Bár a naplemente elmaradt, legalábbis a nap úgy döntött, ezúttal nem mutatja meg nekünk letűnő játékát, a hullámok, amelyek a kávézó majdnem kiépítetlen, természetes formában hagyott teraszán fodrozóttak, éppen elég csodássá tették esténket.

Ezen a napon ismét egy kicsit görögösen érezhettem magam. Legalább annyira, mint amikor alig egy éve Athénban vendégeskedtem görögéknél.

Ennél több pedig kinek kell a boldogsághoz?

Kíváncsi vagy, hogyan telt a következő krétai napom? Olvasd el kirándulásom Paleochorán, és ne maradj le semmiről.